“Ebben a magárahagyatottságban, itt már csak mi vagyunk elevenek - amennyiben persze nyomorúságos mibenlétünk megjelölésében efféle leegyszerűsítő pontatlanság még megengedhető.”
(Krasznahorkai László)
Az eheti Partizán hírlevélben a tavalyi év egyik utolsó műsoráról lesz szó: az évösszegző és -értékelő kerekasztal-beszélgetés témája a Youtube volt, Pető Péterrel, Ács Dániellel, Benyó Ritával és Puzsér Róberttel. Én mindössze egy-két önkényesen kiemelt részlettel foglalkoznék most.
Azt kértük a készülő adás vendégeitől, hogy hozzák el nekünk a 2023-as év számukra legmeghatározóbb Youtube-videóját. Ács Dániel, a 444 újságírója által küldött videó Fiala János KeljFelJancsi című podcastjának egyik adása volt. A videóban Fiala János egy morzsaporszívóval felporszívózza az apja hamvait, miután egy fúróval lyukat ütött az urnáján.
Én is akkor láttam először ezt a videót: szórakozott megbotránkozással vegyes unalmat éreztem. A későbbi napokban azonban mennél többet gondolkoztam rajta, annál jobban izgalomba hoztak a látottak. Sőt, valamiféle felszabadult vidámságot éreztem. Amikor rájöttem, mi hat rám ilyen lelkesítően, a szöveg megírása mellett döntöttem.
Mindössze eddig tart a mondandóm Fiala Jánosról, és az édesapja hamvairól. Innentől kezdve szeretnék szigorúan csak a videóban látott aktusra – azaz emberi hamvak esetleges felporszívózására – reflektálni. Az, hogy miként értékeljük ezt az aktust, láthatóan nagyon széles skálán mozog: „megdöbbentő performansz”, „arcpirító blaszfémia”, „kegyeletsértés”, „kollektív gyászfeldolgozás”. Azonban ezek az ítéletek – akár egyet értünk velük, akár nem – mind különböző gyökerekről sarjadhatnak. Kulturális, személyes, örökölt, hagyományozott tényezők sokasága az, ami alapján ítélünk. (A témában Vida Kamilla, a Mércén megjelent, 2023-as évértékelő cikke is elmélyül, ebben olyan további aspektusokat is tárgyal, hogy hazánkban miképpen voltunk képesek tanulni a halálról a tavalyi év folyamán.)
Ha kitartunk Puzsér Róbert értékítélete mellett – azaz, hogy itt kegyeletsértés történt –, abban az esetbe egy meglehetősen kantiánus, hovatovább deontologikus keretbe illesztjük az eseményeket és megfeledkezünk arról, hogy az olyan fogalmaink, mint a „kegyelet” és annak az esetleges „megsértése” diszkurzív konstrukciók, a közös képzeletünk által előállított fogalmak. Ez talán önmagában még nem is lenne lényeges, hiszen mindössze meddő filozofálgatásnak tűnhet, arról, hogy mennyiben objektív a körülöttünk tapasztalható világ.
Azonban van itt egy másik dolog. Lévén, hogy a kegyelet, mint fogalom, óhatatlanul viszonyban áll a gyász fogalmával. A gyásszal, ami viszont a legszemélyesebb, legszubjektívebb érzelmek egyike, hiszen az egyéni észlelésünkből fakad. Forgács Attila pszichológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy míg a testi, azaz fizikai működések „normális” tartománya meglehetősen szűkre szabott (gondoljunk itt akár a testhőre, akár a vérnyomásra), addig a percepciónkban – tehát, hogy mit észlelünk „normalisnak” – jóval tágabb a személyes tartomány létezik. Így van ez a gyász feldolgozásának módjaival is.
Elisabeth Kübler-Ross alkotta meg a gyász feldolgozásának öt fázisát. Amelyek sorban: a tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Az ugyan, hogy Kübler-Ross képes volt ilyen normatív sorrendet alkotni a veszteség feldolgozásának fázisairól, önmagában azt feltételezhetné, hogy az emberek nagy többségénél ebben formában és sorrendben zajlik le. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy sokan számolnak be bizonyos fázisok felcserélődéséről, vagy egyesek teljes kieséséről. Így tehát továbbra is fenntartható a kijelentés, miszerint a gyász talán a legszubjektívebb jelenségek egyike. A kérdés tehát így hangzik:
Mennyiben van jogunk külső szemlélőként számon kérni diszkurzíve generált fogalmakat, keretrendszerket, frame-eket, egy olyan személyes és perszonális érzelmi folyamat esetén, mint a gyász?
Ezért is volt olyan lelkesítő számomra a hazai közélet másik friss jelensége. Karsai Dániel küzdelme. Aki pont erre a folyamatra hatott rendkívül erősen. Rábírta a magyar közéletet, hogy legalábbis a vita erejéig képes legyen a már megkonstruált fogalmi és gondolati struktúráit átalakítani. Ösztönöz minket arra, hogy kimozduljunk azokból a mára megkövült, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyott keretekből, melyek a halálról való gondolkodásunkat meghatározzák.
A hamvak felporszívózásának van egy másik vetülete is. Erre az említett adásban maga Ács Dániel is felhívta a figyelmet. Nevezetesen, hogy amikor ezt látjuk, nem tudunk elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy itt most „történik valami”.
Az egyházi gimnáziumban, ahova jártam, általános volt az a szemlélet, hogy mindennek jelentősége van. A legapróbb, legjelentéktelenebb dolog is mindig a legnagyobb szentséggel (térdelés a liturgia bizonyos részei alatt) vagy a legnagyobb gyalázattal (oda nem illő szavak használata esetén) volt felruházva a narratíváknak megfelelően. A szentségnek, a jelentőségnek ez a talpalattnyi helyre való bepréselése megvilágította számomra, hogy milyen szép, ha az ellenkezője is meg tud történni. Mert olyankor valami ténylegesen történik. Profanizálás? Nem hinném. Történés. Olyan amilyen, megdöbbentő, emberi, szomorú. De történés!
Zárszó után pedig, a témához kapcsolódóan hadd ajánljam még Michel Houellebecq tavaly novemberben, a Magvetőnél megjelent Megsemmisülni című regényét, amelyet ezúttal is Tótfalusi Ágnes fordított. A francia író életművének eddigi legnagyobb terjedelmű regényében a kedvelt témái mellett (politika, terrorizmus, posztmodern-kapitalizmus) most sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a halálra, illetve a kérdésre, hogy az ember miként tud olyan eseményekhez viszonyulni, mint a szerettei, vagy saját maga mulandósága. Mindezt pedig ezúttal tőle rendkívül szokatlan érzékeny hangvétellel teszi.
Komócsi András, szerkesztő
Remek írás!