top of page

A hajléktalanság bűn | arm the homeless!

A hajléktalanság nem bűn! Hajléktalannak lenni nem bűn! Első szélesebb nyilvánosságnak szánt szövegemet javította át így egy érzékeny szemű szerkesztő: valaki, akivel együtt gyártottuk 2013. november 14-én reggel a transzparenseket, amiket aztán a nyakunkba akasztva pár órával később elfoglaltuk a Fővárosi Közgyűlés üléstermét, ahol aznap tervezték elfogadni a jogszabályt, amely számos budapesti közterületről kitiltotta a hajléktalan embereket.

A Tarlós-féle városvezetés által végül – A Város Mindenkié akciója ellenére – elfogadott jogszabály háttere a következő: Tarlós István és a Fővárosi Közgyűlés 2011 áprilisában szabálysértésnek minősítette a „közterületeken való életvitelszerű tartózkodást”, amelyért pénzbüntetés vált kiszabhatóvá. Ezután a Fidesz 2011. novemberében módosította a szabálysértési törvényt, amely lehetővé tette, hogy a nevezett szabálysértés elzárással is büntethető legyen. Egy évre rá az alkotmánybíróság elkaszálta a törvényt, ennek hatására született meg 2013. márciusában a Gránitszilárdságú Alaptörvény negyedik módosítása, amely elhárította az akadályokat az előtt, hogy az év szeptemberében végre az Országgyűlés az alkotmányosság kritériumainak megfelelően módosíthassa a szabálysértési törvényt, amely ezután lehetővé tette az önkormányzatoknak, hogy az általuk kijelölt közterületeken „életvitelszerűen tartozkodókat” börtönbe zárathassák. 2013. november 14-én a Fővárosi Közgyűlés ezeknek a közterületeknek a listájáról szavazott.

Mindez egy évtizede volt: azóta elfogadtuk, hogy ez a világ, de legalábbis a NER rendje – akkor viszont még őszintén hittük, hogy van értelme minden rendelkezésünkre álló eszközzel rávilágítani a jogszabály gonosz abszurditására: hogy lehet börtönbe zárni valakit pusztán azért, mert nincs hol aludnia?! A hajléktalanság nem bűn! Azaz – amint első szerkesztőm felhívta rá a figyelmem – dehogynem! A hajléktalanság bűn! Mindannyiunk közös bűne, hogy létezik hajléktalanság. Hajléktalannak lenni nem bűn. Világraszóló botrány tehát, hogy börtönnel büntethető.

A Város Mindenkié, majd az Utcáról Lakásba Egyesület által most vasárnap tizenegyedik alkalommal megrendezett Lakásmenet erre az alapvető igazságra próbálja évről évre emlékeztetni a közvéleményt. Az első években Üres Lakások Menete volt a neve, ezzel is felhívva arra a teljesen abszurd helyzetre a figyelmet, hogy míg Magyarországon 30 ezer polgártársunk él hajlék nélkül, addig 2014-ben, amikor a menet kezdett hagyománnyá válni, félmillió lakás állt üresen az országban. A negyedik Üres Lakások Menetén, amely nekem az első volt, erre egy húsz éve üresen álló belvárosi bérház elfoglalásával próbáltuk felhívni a figyelmet.

Az Üres Lakások Menetét 2016-tól hívják Lakásmenetnek, és ekkor már én is inkább médiamunkásként, mint aktivistaként kapcsolódtam hozzá. Például 2017-ben drónnal próbáltam fölvenni, amint a résztvevők egy házat formálnak a Parlament előtt, kevés sikerrel: ezen a képen kívül alig készült bármilyen felvétel, ugyanis az egyik első, Parlamenttől hátrafelé távolodó snitt készítése közben rázuhantam a Földművelésügyi Minisztérium tetejére.

A Lakásmenet új neve, és a zuhanás is bizonyos szempontból tekinthető a lakhatással kapcsolatos baloldali politikai és médiacélok permanens kudarcának szimbólumaként is. Habár Magyarországon az elmúlt 30 évben állandóan lakhatási válság van, habár ez az elmúlt 10 évben érdemben nem javult, a lakhatás ügyét mégsem sikerült kiszabadítani a politikai gettóból. Mintha 30 ezer hajléktalan polgártársunk morálisan elfogadhatatlan helyzetének tematizálása meggátolná, hogy eközben arról is tudjunk beszélni, hogy a hajléktalanság csak a jéghegy csúcsa, és a lakhatási szegénység a Habitat for Humanity becslése alapján 3 millió embert érint Magyarországon.

Én alapvetően középosztálybeli közegben mozgok, mégis alig ismerek embert, akinek ne lenne állandó gond a lakhatás: miért nem tud politikai üggyé válni? Miért nem tudott az elmúlt fél évszázadban soha politikai üggyé válni?

Ahogy azt Cseh Tamástól is tudjuk, a lakhatási szegénység a Rákosi és Kádár rendszerek intenzív lakásépítési progamjainak ellenére a hetvenes években is jelen volt, de akkor legalább a látszatra ügyeltek, mert az állampárt ideológiájába beletartozott, hogy a lakhatás megoldása az állam föladata. A rendszerváltás után ez a látszat is eltűnt: az önkormányzatok sietve kiárulták az ingatlanvagyonukat, bebetonozódtak a lakhatási egyenlőtlenségek, és a társadalom érzéketlenül konstatálta, hogy egyik pillanatról a másikra megjelenik a harminc ezer ember otthonát vesztett ember az utcákon, amely számon az elmúlt harminc évben érdemben nem sikerült csökkenteni.

A társadalom beárazta a jelenséget, elfogadtuk: a hajléktalanság a kapitalizmus szükségszerű velejárója. És ez így is van. A kapitalizmusban fontosabb a magántulajdon szentsége és sérthetetlensége, mint az, hogy mindenkinek legyen otthona: evidenciának vesszük azt a valójában teljesen abszurd állapotot, hogy a harmincezer hajléktalan polgártársunk nem sétálhat csak úgy be a félmillió üresen álló lakás egyikébe, hiszen az más tulajdona. Emiatt aztán a hajléktalanság egyetlen, faék egyszerűségű megoldása – ti. hogy akinek nincs lakása, annak lakást kell adni – demagóg populizmusnak, irreális politikai nonszensznek és elképzelhetetlennek számít.

Márpedig képzelet nélkül nincs politika. Ha nem tudjuk elképzelni a változást, küzdeni sem tudunk érte. A hajléktalanság megszüntetését pedig nem tudjuk elképzelni, hiszen ez a kapitalizmus alapszabályának, a magántulajdon szentségének megsértésével járna együtt.

Valószínűleg emiatt van az, hogy a lakhatás ügye nem tud közös politikai ügyünkké válni. Emiatt nem kérjük számon a vezetőinken, hogy harminc éve semmit nem tesznek az ellen, hogy az általuk képviselni hivatott állampolgárok jelentős része meg van fosztva az egyik legalapvetőbb emberi szükséglettől, a lakhatástól. Emiatt nem tud az, akinek a kapitalista rendszeren belül a legcsekélyebb privilégiuma is van, politikai közösséget vállalni azzal, aki a rendszer igazságtalanságának és gonoszságának élő szimbóluma. Emiatt tűnik lehetetlennek egyszerre képviselni a hajléktalanság miatti morális felháborodást és a milliókat érintő lakhatási szegénység ügyét. Emiatt zuhan le állandóan politikai képzeletünk, amikor a lakhatási jéghegy tetejébe ütközik.

Mit tehetünk akkor? Sokmindent: kimehetünk például a Lakásmenetre 15-én vasárnap, elmehetünk az Utcáról Lakásba Egyesület és a Habitat for Humanity lakáspolitikai fórumára 17-én kedden, dolgozhatunk azért, hogy a lakhatás ügye milliók közös politikai ügyévé váljon, és azért is, hogy el tudjuk képzelni, hogy a moralitás és az emberség igenis lehet alapja a politikának.

Médiában dolgozó emberként számomra ez a legfontosabb: a politikai képzelet felszabadítása. Ezért zárásként hadd hozzak egy példát, ami talán abban segíthet, hogy legalább azt el tudjuk képzelni, hogy lehetnek olyan vezetőink, akik számára a hajléktalanság, nem pedig hajléktalannak lenni bűn.

A West Wing (Az elnök emberei) In Excelsis Deo című epizódjában Toby Ziegler, a Fehér Ház kommunikációs igazgatója (Bartlett elnök Rogán Antala) egy hajléktalan veteránnak, aki éjjel megfagyott egy padon, az elnök nevében katonai dísztemetést szervez. Az elnök, mikor megtudja, leteremti: - “Toby, hogyha elkezdünk ilyen dolgokat csinálni, nem gondolod, hogy az összes hajléktalan veterán elő fog bújni a hidak alól?” - “ Csak remélni tudom, uram.” A válaszra az elnök végül megértően bólint, és elengedi kommunikációs igazgatóját a temetésre.

Toby válaszának tökösebb megfogalmazását (fegyvert a hajléktalanoknak!) a Rage Against the Machine alapítója, Tom Morello hirdeti gitárjáról: ARM THE HOMELESS

A West Wing egyik legerősebb jelenete és Tom Morello gitárjának szava erőszakkal szakítja fel képzeletünket. Mi lenne, ha a kapitalizmus áldozatai nyíltan megélhetnék dühüket az őket megalázó világ ellen? Egy nap alatt összeomlana a rendszer, amiben élünk. Mert a hajléktalanság a kapitalizmus szükségszerű mellékterméke: az a jelenség, ami állandó szálkaként vagy gerendaként szemünkben és fülünkben suttogja vagy sikoltja, hogy a rendszer, amiben élünk, legalapvetőbb természetét tekintve, zsigerei mélyéig gonosz.

A hajléktalanság a kapitalizmus terméke, amíg nem döntjük meg a rendszert, megszüntetni nem lehet. De azért mindannyian tehetünk, hogy vezetőink inkább Jed Bartlettre és Toby Zieglerre hasonlítsanak, és ne Orbán Viktorra meg Rogán Antalra: azzal, hogy Tarlós Istvánt Karácsony Gergelyre cseréltük, egy lépéssel már beljebb vagyunk.

Persze: nagyon, nagyon, kicsi ez a lépés. Karácsony leszögezte ugyan, hogy a hajléktalanságot szociális, és nem rendészeti problémának tekinti, viszont mióta 2018-ban a hetedik alaptörvény-módosítással alkotmányos és országos szintre emelkedett a hajléktalanság kriminalizációja, a Fővárosnak kevés beleszólása van abba, hogy a rendőrség milyen mértékben szerez érvényt a jogszabálynak. Szóval tíz év alatt, mióta a Közgyűlésben tiltakoztunk a hajléktalan emberek büntetése miatt, a helyzet csak rosszabb lett, és ma is legföljebb reménykedhetünk, hogy tíz év, húsz év, száz év múlva ne ez a dal legyen.

Ha viszont a reménykedésnél többet is akartok tenni, ne feledjétek: október 15-én, vasárnap délután 2-kor indul a Nehru rakpartról a 11. Lakásmenet, október 17-én, kedden 6-kor pedig filmvetítés és beszélgetés a Gödörben egy igazságosabb lakáspolitika lehetőségeiről!

97 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Magyar Péter és a médiapolitizálás csapdája

Valószínűleg nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Magyar Péter berobbanásához hasonlót még nem láttunk a magyar politikai nyilvánosság történetében. Hasonló természetű érdeklődést persze korábban is tapa

Jakab Péter öt meglepő állítása | Partizán Hírlevél

Életút-interjúra jött a Partizánba Jakab Péter. A Nép Pártján elnöke még jobbikos politikusként többször visszautasította a meghívásunkat, az előválasztás előtt sem jött el vitázni, most tehát bőven v

Comments

Rated 0 out of 5 stars.
No ratings yet

Add a rating
bottom of page