2023. szeptember 21. csütörtök. Pár napja hajnalban derült ki, hogy intenzív májusi kampányunknak köszönhetően (ne becsüljük alá Laki Gergely kampányfőnöki munkáját: post hoc ergo propter hoc) 21 122 ember ajánlotta fel a Partizán részére adójának 1%-át, összesen 191 131 793 forintot. Kiderült: támogatóink számát nézve Magyarország negyedik legtámogatottabb civil szerveződése vagyunk.
2014. szeptember 18. csütörtök. Ekkor, egy év híján egy évtizede, a Falus Ferenc hidegvizes közjátéka után Bokros Lajos és Tarlós István (a ‘22-es MZP-fiaskó első „főpróbájának” is tekinthető) budapesti párharcába torkolló önkormányzati választásokra időzítve publikáltuk első közös politikai videónkat Gulyás Marcival.
Nagy terveink voltak: a Krétakör gyártásában (amelynek akkor Marci ügyvezetője volt) a Jon Stewart féle Daily Show mintájára hetente jelentkező politikai szatírát akartunk csinálni: ez lett volna a Pluszegy. Bár készült pár ütős videó, de hamar be kellett látnunk: nagyon távol vagyunk attól, hogy hetente le tudjunk gyártani egy olyan tartalmi, politikai, formai és alkotói igényekkel fellépő műsort, amit szerettünk volna – ettől még sajnos ma, kilenc évvel később is nagyon távol vagyunk. Amiben viszont jóval közelebb, hogy akkor az anyagi és gyártási feltételeket nem mi magunk, hanem egy másik szervezet (a Krétakör) biztosította számunkra – ma pedig a nekünk bizalmat szavazók közössége. Hogy ezt el tudjuk érni, annak az első lépése az volt, hogy Marci a Krétakör ügyvezetői székéből átült saját, Jókai utcai babzsákjába, és 2015 nyarának utolsó előtti előtti napján egyedül, csak magában, jövőbeni kollégáiban és bennetek, jövőbeni nézőiben bízva futott neki, hogy torkonragadja a politikát.
A Slejmben eleinte – a Pluszeggyel éles kontrasztban – nem volt drága kamera- és lámpapark, sem fahrttal felvett jelenetek a lakhatási szegénységről, sem igényes és kidolgozott info- és fikciós animációk (a Pluszegyben pl. olyanra is vetemedtünk, hogy egy titkos hangfélvetelhez külön erre gyártott, frame-by-frame karakteranimációt készítettünk [ld. uo. 7:24], illetve itt indult az Oligarchia is) – nem, a Slejmben nem volt semmi ilyesmi eleinte, pusztán Marci egy telefonnal az osztrák vagy egy drónnal a szerb határon, de leginkább Marci a könyvespolca előtt. Ami ezt izgalmassá és fogyaszthatóvá tette, az az első évben mindössze Misota Dani azóta ikonikussá vált főcímdala és zenéje volt, valamint két legrégebbi kollégám, Sánta Dani és Klopfstein Bálint grafikusi és rendezői szeme a Photoshop és a vágógép mögött – valamint e sorok írójának segge a YouTube, az atv.hu és az Adobe Permiere előtt.
Én magam is meglepődtem, nem emlékeztem, hogy az előző bekezdés végén linkelt, a csatornára tizenegyedikként posztolt videó volt az első, amin a Slejmben dolgoztam: megrendítően erős a szimbolikája. A videó Göncz Árpád halálára készült, és Tamás Gáspár Miklós megszólalásával zárul: a rendszerváltás utáni magyar politika két világítótoronyként magasló személyiségéről van szó, akikkel kapcsolatban – amint TGM fogalmazott egykori elv- és örökös bajtársával kapcsolatban – most látjuk csak, hogy mennyire hiányoznak. Mindkettejük halála korszakok végét jelenti: Göncz távozásával a klasszikus polgári demokráciába vetett hitünket búcsúztathattuk, TGM búcsúztatásakor pedig egyik legdédelgetettebb reményünkkel leszámolva azt kellett belátnunk, hogy az intellektuális erő, a politikai éleslátás, a végtelen társadalmi empátia és jószándék, a szikrázó retorikai sziporka – bármennyire is esszenciális – önmagában csak a belső, gondolati változtatáshoz elég, a külső, politikai változtatáshoz – bármennyire is szeretnénk – sajnos nem.
A politikai változáshoz közösség kell. Máshogy egyszerűen – bárhogy csavarjuk, bárhogy tákoljuk, bármennyit hitegetjük magunkat – nem működik.
Sejtjük, tudjuk, érezzük ezt viszonylag régóta már mi is: mi, ellenzéki magyarok, mi, magyar médiamunkások, mi, partizános dolgozók – biztos érzem legalábbis én, a Partizán lassan és tiltakozva veteránná váló szerkesztője. De sajnos 36 évesen az öregedést már igen nehéz letagadni: arra a lelkesedésre, hitre, naivitásra, amivel az első pluszegyes vagy az első slejmes videót összeraktam, bizony már a középkorúak nosztalgiájával tudok csak visszatekinteni, és egyre gyakrabban tolakszik a fejembe a Radnóti jambusaiba ugró kérdés: E ritkán szálló szó, e rémület, // ez volna hát a termő férfikor? Mert az a szó bizony, visszatekintve az elmúlt évtizedemre, tényleg egyre ritkulva száll, és egyre többször csak csöpörészik vagy nyúlósan ömlik a kilátástalanságba vagy rutinba bénult számból.
A Slejm első évada csodálatos volt, és készültek videók, amikre máig életem legbüszkébb munkáiként tekintek. Hogy csak egyet, máig az egyik legfontosabbnak tartott videónkat említsem: az általános tétlenségben és tehetetlenségben, amivel végignéztük, ahogy a Fidesz menekültellenessé teszi a magyar társadalmat, halovány belső vigaszt néha ma is tud jelenteni, hogy 2016 tavaszán, a Slejm első évadának záróaadásában legalább megpróbáltuk elmondani (s talán sikerült is), amit mindenkinek kötelessége, aki politikai hitvallása alapjának az emberi méltóságot tartja.
Az a bizonyos szó viszont ennek ellenére mégis ritkult, és röpülés helyett a földbeállt: mi mindent elmondtunk, mindent beleadtunk, amink volt, hogy meggyőzőek legyünk – mégsem változott semmi, mégis tovább nőtt a menekültellenesség, mégis az idegengyűlölő Fidesz maradt hatalmon, de még a xenofób hazai és nyugat-európai ellenzékének etnicista kontráiba is alig-alig sikerült egy-egy valóban, thomasmanni értelemben európai, valódi antifasiszta basszust bele-beletubázni. Nem tudtuk megvédeni Európát. Ekkor éreztem meg először, ami csak fél évtizeddel később tudatosodott: a változáshoz közösség és aktivitás kell – a szó, a gondolat: a média nem elég.
Az akkor egyáltalán nem értett, de annál inkább érzett kudarc hatására 2016 őszén kiszálltam az akkor már növekedni kezdő Slejmből: és ezzel indult fél évtizedes ki-betáncolásom a szervezetből. Ha jól számolom, ‘16 és ‘21 között négyszer léptem ki és négyszer léptem vissza a Slejmbe/Partizánba: a legrövidebb szünet 2-4 hónap volt, a leghosszabb másfél év.
Ennek nyilván nem csak politikai, szervezeti, hanem személyes okai is voltak, amire engedjétek meg, hogy politikai relevanciájuk miatt röviden kitérjek.
Tipikus budapesti humánértelmiségi-palántaként sorsom nagyjából 5 éves koromban eldőlt, amikor édesanyám, miközben a Babóból olvasott nekem esti mesét és kiment vécére vagy kávéért, arra tért vissza, hogy nem tudtam kivárni, míg folytatja a felolvasást, és magam kezdtem középső- vagy nagycsoportos létemre meglehetősen folyékonyan olvasni Zsákos Bilbó kalandjait. Az életpályám mindenki számára megkérőjelezetlenül adott volt: elitgimnázium, bölcsészkar és valamilyen egyetemi, tudományos, irodalmi satöbbi karrier. 25 éves koromig ezen az úton is haladtam: akkor szembesültem vele, hogy ez nekem egyszerre kevés és sok: sok a munka, amit – klasszika-filológusként – egy mai korra bármennyire is releváns állítás megalapozott megtételébe kell fektetni, és kínzóan kevés a hatás, amit ez a társadalomra gyakorol. Hisz a változtatásért felelős szektor, a politika ma már – szerencsére? sajnos? – nem értelmiségi műfaj: elvesztettük osztályhatalmunkat, új utakat kell keresni.
Ekkor kezdtük el a Pluszegyet. De ennek ellenére még majd’ tíz évig nem tudtam elengedni azt, amiben előtte 25 évig szocializálódtam: hogy rendes szakmát csak egyetem ad; hogy csak az komolyan vehető ember, akinek van polgári karrierje; hogy a világmegváltás fontos, de csak másodlagos dolog, igazából csak hobbi, amit a lelkiismerete megnyugtatásáért csinál a felelősségteljes értelmiségi. A slejmes/partizános szünetekben tehát folytattam egyetemi tanulmányaimat, hogy legalább váljék belőlem tisztességes ember 30 éves koromra végre. De persze onnan is állandóan kiugráltam, amikor visszatért a lelkesedésem a médiamunkáért. Szóval tisztességes máig nem vagyok, de ma már elfogadtam: kiterítenek úgyis.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem bánom egyetemi tanulmányaimat. Az ELTE BTK latin és ógörög tanszéke, tanáraim és kolegáim életem leginspirálóbb szellemi közegét jelentették – de 35. évemhez közelítve mégis elegem lett a csiki-csukiból, és döntöttem: én médiamunkás leszek, én partizános vagyok. Mostmár lassan (megszakítás nélkül!) több mint két éve.
Voltak nehéz pillanatok, mit pillanatok, egész félévek, amikor leginkább talán arra vágytam, hogy mondjanak már fel nekem, hogy ne nekem kelljen megint kilépnem. Az egyik ilyen időszak pont idén tavasszal, az 1%-os kampány volt: megint a Marci egy hülye projektje, amibe belerángatja az egész szervezetet, felborít minden munkarendet, túlórák, káosz, kiégés, és a médiaműfajok legalantasabbika: reggeli műsor!
Ennek és számos más, korábbi kilépéseimhez vezető oknak: szervezeti problémák, kiszámíthatatlan munkaterhek, hosszútávú politikai és médiastratégia hiánya, kimondatlan belső feszültségek és állandó tanácstalanság azzal kapcsolatban, hogy mi a Slejm/Partizán, illetve minek kéne lennie, és főleg, hogy mi ebben az egészben az én szerepem, helyem, értékem; szóval mindennek ellenére maradtam.
Utólag próbálva ránézni az elmúlt két évemre, azt hiszem, szeretném hinni: észrevétlenül elkezdett kialakulni bennem egy, a személyesnél jóval fontosabb politikai tőkesúly is, ami ezúttal nem engedte a dőlési ponton túl ingani az elhatározásom, hogy kitartok a Partizán, kitartok a közösség mellett, ami – néha számomra teljesen érthetetlen okokból – elfogad tagjának; amivel – ha számos formai, tartalmi, politikai vitám és ellentétem van is – nagyvonalakban hasonló célok és törekvések mozgatnak; aminek küldetésével – ha olykor átgondolatlannak, gyávának vagy akár teljes tévútnak is tartom egy-egy fordulását – alapvetően azonosulni tudok. Hisz egyrészt az irányon csak akkor van bármi esélyem változtatni, ha bent vagyok. Másrészt számos nálamnál százszorta felkészültebb, politikailag érzékenyebb és tapasztalatabb ember van a Partizánban, akikkel tudom, hogy nagyon hasonlóan látjuk a világot meg az – egyszer, talán, évtizedek múlva – elérendő Nagy Célt, és akikben lehet akár bízni is. Amit én zsákutcának látok, azt talán most ők látják jobban, és valójában az egy ugrató, ami új szintre röpítheti a Partizánt.
A májusi 1%-os kampánnyal – amint most élesen bebizonyosodott – pontosan ez volt a helyzet. Szkeptikus voltam, utáltam, standby üzemmódban csináltam végig, és örültem, hogy aktív szerepet nem kell benne vállalnom, csak egy-egy kisebb munka esik felém a robogó kampányteherautóról. Nem tippelgettem, hogy mennyi embertől mennyi pénz fog érkezni, egyszerűen nem érdekelt az egész. Most sem, amikor kiderült, hogy – hadd írjam le ismét – 21 122 ember adójából 191 131 793 forintot kap a Partizán, most sem az összeg az, ami lenyűgöz. Hanem az, amit ez az összeg jelent.
Hogy minden kétely, minden tévelygés, minden nehézség, kiégés, kilátástalanság és depresszió ellenére van értelme a kitartásnak: húszezer polgártársunk adott hangosan arról visszaigazolást, hogy fontosak vagyunk. És nem egy-egy kattintással, hanem közel kétszázmillió magyar forinttal. Aminek bizony súlya van, akkora súlya, ami képes az égberöpíteni a legcinikusabb, nemlétező belvárosi romkocsmákban merengő, sárba ragadt lábú médiamunkást is.
Pedig az a sár, amiben mi tapodunk nap mint nap, meglehetősen vendégmarasztaló, legalább annyira, mint a novemberre méteresen fölázott jó magyar zsíros feketeföld. Hiszen mindenki, akit behúzott a média humusza, termelni akar, és nem ocsút, hanem mannát: valamit, ami boldogít, érzékenyít, valamit, ami, ha csak egy kicsikét is, de jobb irányba rúgja a világ szekerének rúdját. Csakhogy az a szekérrúd annyival hatalmasabb minálunk, hogy az a pár ezredfokos változás, amit talán képesek vagyunk elérni, szabad szemmel abszolút láthatatlan. Az tehát, hogy épp hiszünk-e munkánk értelmében, teljességgel szubjektív és érzelmi alapú: jobb napokon talán igen, rosszabb napokon egyáltalán nem. Soha nem tudjuk, hogy tényleg csak a kurva magyar sarat túrjuk-e teljesen fölöslegesen inunk szakadtából, vagy van-e arra bármi esély, hogy abból az egy-két kis csenevész magból, amiről már azt se tudjuk, hogy hova vetettük, kinő-e legalább egy kibaszott, szétszáradt dudvamuhar is valaha ebben a büdös életben.
Egyetlen útja van annak, hogy ez a munka hosszú távon elviselhető legyen: a közösség. A minél nagyobb közösség, hisz ha már legalább egyvalakinek véletlenségből éppen jó napja van, akkor az – kínnal-keservvel, de – tudja magával húzni a többit. De csak akkor, ha ők – kínnal-keservvel, de – mennek utána, ha nem basszák le minden rögnél a kapát, hogy mostmár tényleg elég – ahogy azt én tettem öt-hat éven keresztül.
Gulyás Marci barátomról sok jó és rossz hangzott már el a magyar médiában, de egyvalamiről kevesen beszélnek – merthogy kívülről nagyrészt láthatatlan. Hogy ő az, aki 8 éve, mióta először beült a babzsákjába, soha nem baszta le – egy-két valóban rossz napnál hosszabb időre – azt a bizonyos kapát. Hogy ez volt az alapvető sine-qua-nonja annak, hogy a Slejm elvetett magjából majd’ egy évtized múlva, őrjítően lasssan végre valahára kisarjadhatott a Partizán közösségének virága. Persze: sohasem volt egyedül, mindig voltak mellette, akik segítettek, segítenek egybentartani, gondozni és nőni ezt a közösséget – többek között (vállalva mégtöbbek méltatlan kihagyásának ódiumát): Schőn Edina, Upor Andris és Kókai Dani, akik egybefogták ügyvezetői és gyártási oldalról a robbanásszerűen nőni kezdő Partizánt, vagy felelős szerkesztőnk, Garai Judit és ügyvezetőnk, Pap Iván, akik az elmúlt években jelentősen átláthatóbbá, kiszámíthatóbbá és biztonságosabbá tették a szerkesztőség és az egész szervezet sokáig kreatív káoszban burjánzó működését. És a sort a végtelenségig – vagy legalábbis a teljes jelenlegi és egykori munkavállalói lista végéig lehetne folytatni.
És ez a Partizán legnagyobb fejlődése és erénye: hogy lassan, 50-60-ad magunkkal kezdünk elegen lenni ahhoz, hogy áthúzzuk egymást a rossz napokon. De azért mégis Marci az (és ez persze szervezeti szempontból gyakran problémás is), aki az iramot diktálja: aki, ha kell, közönybe süppedt kolegáit végigrángatja a maga épp aktuális hülye ötletén – amiről csak majd’ fél év múlva derül ki, hogy nemhogy hülye és nemhogy futó ötlet lett volna, hanem a szó legvalódibb értelmében vett vízió, amivel a szó szoros értelmében médiatörténelmet lesz képes írni a Partizán. Mert igen, olyan pillanat ez szerintem, amihez rendszerváltás utáni magyar viszonylatban legfeljebb az INteRNeTTo 1995-ös és az ebből kinövő index.hu 1999-es indulása, vagy a Hír TV 2003-as létrehozása és 2006-os mérhető.
Fenntartom: az, hogy a Partizán ilyen módon kapott visszaigazolást és adott bizonyságot arról, hogy milyen széles közösség támogatja, valóban médiatörténelem. Mégpedig azért, mert pontosan azt a gordiuszi csomót vágja keresztül, hogy a szó és a gondolat, vagy a cselekvés és a közösség fontosabb-e, azaz: hogy van-e értelme a médiapolitizálásnak. A válasz egyszerű: van értelme – ha az valóban politizálás, azaz: ha képes közösségivé válni. Ez az összeg és ez a támogatói szám világosan megmutatta, hogy a Partizán megtalálta annak az ösvénynek a rekettyével benőtt bejáratát, ahol a szó cselekvés, ahol a gondolat közösség.
És én meg vagyok győződve arról, hogy a Göncz Árpád és Tamás Gáspár Miklós által képviselt bármennyire is vonzó, tiszteletreméltó és nemes, de – lássuk be – széleskörű politikai változást közvetlenül nem hozó útkísérletek után errefelé kell próbálkoznunk. A politika per definitionem [πόλις, πόλεως: ‘polgárok testülete’ (Györkössy-Kapitánffy-Tegyey, 3/2. jelentés)] közösségi műfaj, az ellen pedig – ha csak nem jön el valamiféle luddita u- vagy disztópia – nem tudunk mit tenni, hogy közösségeink az online térbe tevődnek át; nem fog visszajönni az a kor, amikor egy falu, egy gyár, egy szakszervezet politikai közössége a politikai érdekképviselethez és a változtatáshoz elég erővel, hittel és lelkesedéssel bírt: új formákat kell keresnünk, amiből lehetetlen kihagynunk azt a teret, ahol életünk egyre nagyobb része játszódik, a digitális közvetítő közeget: a médiát.
A Partizán 2023. szeptember 15-én azt bizonyította be, hogy a föladat nem teljesen reménytelen. Hogy a médián keresztül nem csak az algoritmusokat kiszolgáló frázisokat lehet dobálni, hanem lehetséges valós, értékek és komoly politikai célok által összefogott, valódi hatalommal rendelkező közösséget is létrehozni. Hogy a médián keresztül igenis lehetséges változást elérni – ha kitartunk a közösségünk mellett.
Visszatérve a zsíros magyar feketeföldhöz: a sárban végre adtatok nekünk egy biztos pontot, ahol néha megpihenve, amin megvetve lábunk derűsebben végezhetjük a munkánk.
Egyszóval: köszönöm mindenkinek, aki méltónak ítélte a Partizánt arra, hogy minket támogasson adója 1%-ával: ha nagy szavakat akarnék használni, fogalmazhatnék akár úgy is, hogy az elmúlt egy-év-híján-egy-évtizedemnek adtatok ezzel értelmet – és ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük.
Comentarios