top of page
Szerző képeKálmán Attila

Kémiai újrahasznosítás: csodamegoldás vagy hatalmas átverés? | IE x Partizán

Egy napsütéses áprilisi délutánon másztunk fel Markus Klatte után a fémlétrán az üzemének a tetejére. Fentről teljesen beláttuk azt a frankfurti ipari parkot, ahol egykor a német műanyaggyártás egyik vezető cége, a Höchst AG működött. Ma Klatte azt szeretné, ha az ő üzeme ápolná ezt az örökséget.

Klatte cége, az Arcus Greencycling néhány hónapja működteti az egyik első ipari méretű pirolízisüzemet. A pirolízis egy olyan kémiai újrahasznosítási folyamat, amelynek során a műanyagot olajjá alakítják át. Ezt Klatte a BASF csoportnak szállítja, amely újra műanyagot akar belőle gyártani.

„Ott tudunk segíteni, ahol a hagyományos újrahasznosítás nem tud" – lelkesedett Klatte, miközben elsétált a zsákok mellett, amelyekből egy gép szívta ki éppen a szennyezett műanyaghulladékot. Olyan hulladékot, amelyet a hagyományos újrahasznosítók üzemei nem tudnak újrahasznosítani. „Az újrahasznosítási arányok rosszak" – mondta Klatte, majd így fejezte be a gondolatmenetét: „Ezen szeretnénk segíteni. Kémiai újrahasznosításra van szükségünk.”

Körkörös műanyag vs. valóság

Az EU prioritásként kezeli az újrahasznosítást a zöld megállapodásban. A jövőben elvileg megvalósuló körkörös gazdaság is erre épül: a műanyaghulladékból új műanyagot állítanának elő. A cél a „kör bezárása", ahogyan Frans Timmermans, a Bizottság alelnöke 2015 decemberében a körforgásos gazdaságra vonatkozó cselekvési terv bemutatásakor fogalmazott. Három évvel később megalapították a Circular Plastics Alliance-t, azaz a Körforgásos Műanyagok Szövetségét. Ismét Timmermans volt az, aki bemutatta a kezdeményezést és dicsérte: „Európa élen jár".

Az EU azonban még mindig messze van céljai elérésétől. Míg az újrahasznosítók már régóta hatékony eljárásokat dolgoztak ki arra, hogy például az üveg- és a fémhulladékból új termékeket hozzanak létre, addig a műanyaggal nehezebb dolguk van. A probléma az, hogy nem minden műanyag egyforma, a kifejezés alatt különböző tulajdonságokkal rendelkező polimereket csoportosítanak. A műanyaggyártók pedig egyre gyakrabban használják egyszerre az eltérő anyagokat az úgynevezett többrétegű csomagolásokhoz, hogy ki tudják használni a különböző jó tulajdonságaikat. A hagyományos újrahasznosítók azonban nem tudják feldolgozni az ilyen csomagolásokat. Jellemzően ilyenek sok európai országban például a sajt- és a felvágott csomagolások. Ezeket kiszortírozzák a válogatóüzemekben és hulladékégetőkbe szállítják.

A válogatási folyamat során van műanyag, ami kihullik a rostán, van ami szennyezett, más műanyagokat egyszerűen nem lehet újrahasznosítani. Budapest legnagyobb válogatóüzemében járva azt mondták, hogy a szelektíven gyűjtött műanyag és fém körülbelül 60 százaléka végzi végül az égetőben.

Nyomul a lobbi

Ez egy olyan probléma, amelyről a vegyipari vállalatok – mint például Klatte üzleti partnere, a BASF – most azt állítják, hogy képesek megoldani. Brüsszelben az olyan iparági lobbiszövetségek, mint a Cefic és a Plastics Europe agresszívan népszerűsítik az új technológiát. „Be tudjuk zárni a kört" – hirdette egy lobbista az Investigate Europe által megszerzett dokumentumok szerint egy 2019-es, az EU Bizottsággal tartott találkozón.

Janek Vähk a Zero Waste Europe civil szervezetnél évek óta figyeli, hogyan próbálnak a vállalatok nyomást gyakorolni az uniós alkalmazottakra. „A kémiai újrahasznosítás koncepciója nem új. Az ipar már évtizedek óta népszerűsíti" – nyilatkozta Vähk.

És valóban, a BASF már az ezredforduló elején is működtetett saját pirolízisüzemet, amely a műanyaghulladékot olajjá alakította át. De ez és más hasonló üzemek is eltűntek: az újrahasznosított olaj nem tudott versenyezni az akkori olcsó nyersolajjal. Erre az epizódra kevesen emlékeznek. De mivel az EU körkörös műanyaggyártást tervez, és elő akarja írni a hulladékműanyag újrafelhasználását a csomagolásokban, a vegyipari cégek nyereséges üzletben reménykednek.

A Bizottsággal folytatott másik találkozón a vegyipari lobbi ezért támogatta, hogy „ambiciózusnak kell lenni a körforgást illetően". Emellett hatalmas beruházásokat lebegtettek be a jövőre nézve: állításuk szerint 2030-ig 7,2 milliárd eurót fektetnének be kémiai újrahasznosítási technológiába. A befektetés hatására addigra az üzemeknek már 3,4 millió tonna újrahasznosított műanyagot kellene előállítaniuk. Ez soknak tűnhet, de tavaly 55 millió tonna műanyagot gyártottak Európában, és ennek csak 10 százaléka volt újrahasznosított. Tehát még ezzel a gigaberuházással is távol lennénk a körkörösségtől.

A kémiai újrahasznosítás a meglévő módszereket egészíti ki, hangzott el többször is az ipar és a Bizottság közötti találkozókon. A hagyományos mechanikai újrahasznosítók nemcsak a többrétegű csomagolásokkal, hanem a további feldolgozáshoz túl szennyezett műanyaghulladékkal is kudarcot vallanak.

Az EU Kutatóközpontja (JRC) egy tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az uniós országok hulladékgazdálkodási rendszerei „gyengék és rosszul teljesítenek". Tavaly az összes műanyag csomagolásnak mindössze 38 százalékát hasznosították újra az EU-ban. 2030-ra 50% a célszám, amitől messze van a legtöbb ország: Magyarország az egyik leggyengébb a maga 25%-ával.

Nem bizonyított technológia

Az Investigate Europe-nak adott interjúkban azonban iparági bennfentesek kételkedtek abban, hogy a kémiai újrahasznosítók képesek lennének feldolgozni ezeket az anyagokat. „Van összefüggés a hulladék minősége és a folyamat végén kifolyó pirolízisolaj között" – mondta egy újrahasznosítási szakértő, aki névtelenséget kért. A kémiai újrahasznosítási technológiákat is értékelő szakemberként fogalmazott: „Van egy rés a pirolízisolaj, illetve a specifikációk között, amelyekre a vegyiparnak szüksége van az új műanyagokat előállító üzemeikben". Minél tisztább az alapanyag, annál jobb az eredmény. De ugyanerre van szüksége a hagyományos újrahasznosítóknak is.

„El kell kerülni a versenyt a meglévő újrahasznosítási technológiákkal" – mondta Julia Vogel, aki a Német Szövetségi Környezetvédelmi Hivatalnál (UBA) foglalkozik kémiai újrahasznosítással. Vogel azt mondja, még korántsem bizonyított, hogy a pirolízisüzemek valóban képesek feldolgozni az erősen szennyezett műanyagot, ugyanis szerinte még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. Az UBA ezért 2020-ban átfogó kutatási projektet indított az új technológiáról, amit 2024-re terveznek befejezni. Egy első jelentésében azt írták: „Az adatok bizonytalansága miatt a kémiai újrahasznosítási eljárások értékelése jelenleg még nehézkes". Janek Vähk is így látja: „Egyelőre teljesen tisztázatlan, hogy mennyire fenntartható a pirolízis".

A kémiai újrahasznosító vállalatok honlapjain azonban igyekeznek mérsékelni az efféle aggodalmakat. Ott zöld mezők és kék óceánok előtt hirdetik, hogy végre itt az ideje egy új újrahasznosítási technológiának, amely megmentheti a bolygót. Ígéretük: kevesebb égetés, kevesebb olajimport, kevesebb CO2-kibocsátás. Az eljárásuk bizonytalanságairól és hiányosságairól természetesen nem szólnak. A kémiai újrahasznosító üzemek ugyanis nemcsak pirolízisolajat, hanem más anyagokat is termelnek, amelyek később például üzemanyagként használhatók fel.

Kavarás a számokkal nagyon sok pénzért

A lobbitalálkozókról megszerzett dokumentumok szerint a vegyipari cégek „beruházási biztonságot" akarnak az Európai Bizottságtól, hogy a korábban beígért 7,2 milliárd eurót valóban beruházzák a kémiai újrahasznosításba. A vegyipar számára ez azt jelenti, hogy az EU bürokratái a jövőben lehetővé teszik számukra, hogy a hulladékból újrahasznosítható anyagokká történő átalakítási arány kiszámításakor csak a folyamat közbeni anyagveszteségeket vegyék figyelembe. Ezt a modellt „szabad allokációnak" nevezik. De mi is ez?

Jan Dell évek óta küzd a műanyaghulladék ellen a civil szervezetével, és nagyon határozott véleménye van erről. „A szabad allokáció egy vicc" – mondja határozottan.

A pirolízis során – attól függően, hogy mennyire jó az alapanyag – a bemeneti anyag körülbelül 30-40 százaléka lesz végül ismét műanyag. A folyamat közbeni anyagvesztesége csak 5-10 százalék, a többi output pedig olyan vegyületekből áll, amelyeket a vegyipar még fel tud használni. Például nagyon könnyen lehet belőlük újra üzemanyag.

A szabad allokáció nagy lökést adna a kémiai újrahasznosításnak, mivel más számítási módszerek kizárják a módszer során keletkező üzemanyagokat az átalakítási arány kiszámításánál. Azaz sokkal jobb számok jönnének ki arra nézve, hogy mekkora arányban hasznosul újra a hulladék. Ha csak azt néznék, hogy mennyi hulladékból mennyi műanyag lesz a pirolízis során, akár 60 százalékponttal is alacsonyabb lenne az átalakítási arány.

„A lobbisták másik fontos szempontja, hogy nem elégedettek a hulladékokról szóló irányelvben szereplő újrafeldolgozási definícióval. Az újrahasznosítás definíciója ugyanis kizárja a hulladékok energiává alakítását" – tette hozzá Helmut Maurer az EB újrafeldolgozási osztályán dolgozó már nyugdíjas bürokrata.

A szabad allokációval a lobbisták azt szeretnék, ha egy kőolajszármazék nagyon magas hőmérsékleten történő bomlásával előállított üzemanyag is újrahasznosításnak számítana. A kémiai újrahasznosítás tehát egy lépés lehet az újrahasznosítási célok felé, de néhány lépéssel távolabb kerülnénk a kibocsátási céloktól. Ez a fő oka annak, hogy sokan határozottan ellenzik a kémiai újrahasznosítást.

Az olaj- és vegyipari vállalatok számára azonban, amelyek az elektromobilitás térnyerésével új utakat keresnek, a kémiai újrahasznosítás jelentheti a fényt az alagút végén. A Bizottság támogatása nélkül azonban nem fognak nagyot lépni, egy nagyon egyszerű okból: nem éri meg. A nyersolaj túl olcsó, az energiaköltségek túl magasak: a kémiai újrahasznosítási technológia túl drága a műanyaggyártáshoz képest, és a mechanikai újrahasznosításhoz képest is.

Forrásaink szerint a legnagyobb akadály az, hogy a pirolízisüzemek a technológiai hiányosságok miatt jelenleg nem tudnak olyan üzemóraszámban működni, ami nyereségessé tenné őket.

A nagy vegyipari óriáscégek ahelyett, hogy házon belül fejlesztettek volna technológiát, inkább kis cégekkel kötöttek szerződést. Ennyire nem bíznak a módszerben a Bizottság támogatása nélkül.

Mindezen bizonytalanságok ellenére a Bizottság szilárdan elkötelezett a technológia mellett. Az új csomagolási rendeletre vonatkozó javaslata szerint 2030-tól az új élelmiszercsomagolásoknak legalább tíz százalékban újrahasznosított műanyagból kell állniuk. Ezzel azonban van egy probléma.

A Bizottság ezeknél a döntéseknél az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) ajánlásaira hivatkozik. Az Investigate Europe információi szerint azonban az EFSA eddig nem ajánlott semmilyen hagyományos újrahasznosítási technológiát a használt műanyag élelmiszercsomagolásban való felhasználására. Megfelelő pályázatok sem állnak rendelkezésre. A szigorú szabályok azonban nem vonatkoznak a kémiai újrahasznosításból származó műanyagokra. Ez azt jelentheti, hogy a csomagolóanyag-gyártóknak 2030-tól kezdve – sok megválaszolatlan kérdés ellenére – a Markus Klatte üzeméhez hasonló pirolízisközpontokból származó műanyagra kell támaszkodniuk.

Kálmán Attila, Nico Schmidt

134 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Comments

Rated 0 out of 5 stars.
No ratings yet

Add a rating
bottom of page