Sziasztok!
Elszaladt négy hét a nyárból, és ha hetente jelentkeztem volna, nagyon sűrű hírlevelek születtek volna. Most használjuk ki, hogy egy józanító, egyhónapos szellemi madártávlatból tekinthetünk rá az elmúlt időszak eseményeire. Ez mindig remek alkalom arra, hogy a szokásos hatalmi mintázatok helyett mélyebbre nézzünk, emberibb oldalát vegyük számba a körülöttünk zajló konfliktusoknak.
A leadershipről szóló szakirodalom egy része úgy fogalmaz, hogy az igazi vezetők kétszer születnek meg. Ebből a második alkalom egy olyan fordulópont a vezetők életében, jobb esetben valamiféle megtisztulás, amely a korábbi tapasztalataikat már tudatosan a nagy, választott cél érdekében rendezi újra. Ez történhetett a Vajkból lett Istvánnal, amikor saját nagybátyját, Koppányt kellett legyőznie. Ezt írja meg Szent Ignác a visszaemlékezéseiben a Montserratban töltött egy évről, amelyhez a francia ágyúgolyó okozta sérülés vezetett (cannonball moment).
Más esetekben a vezető elleni merénylet túlélése az, ami a missziós tudatát végleg lebonthatatlanná teszi, legyen szó a Hitler elleni Stauffenberg-féle szervezkedésről vagy Ronald Reagan meglövéséről. Meglátjuk, hogy Donald Trump hogyan jön ki ebből a traumából.
Vlagyimir Putyin a karrierje emelkedő szakasza előtt állt, amikor legnagyobb bánatára a Szovjetunió összeomlott. Mások ezen túltették magukat, de úgy tűnik, a drezdai rezidentúrán dolgozó KGB-tisztnek ez másfajta motivációt adott. Hasonlóan alakult Jahja Szinvár, a Hamász katonai szárnyának vezetője, az október 7-i merénylet kitervelője, aki egy menekülttáborba született, később 22 évet töltött izraeli börtönben (ahol végzetes agytumorját egyébként sikerrel kiműtötték), és mint látható, az ebből kialakult gyűlölete olyannyira fűti, hogy még saját palesztinjainak hétköznapi érdekeit is hátrébb sorolja azért, ha ezzel üthet Izraelen.
A működő demokráciák szépsége, hogy esélyt adnak a kormányzottaknak (más szóval: a szavazóknak), hogy kiszűrjék azokat, akik nem a közjóban oldják fel egyéni energiáikat, hanem pont fordítva: egyéni céljaikat közcélnak, nemzeti érdeknek állítják be, és cselekedeteik árát a néppel fizettetik meg. Igen, hosszan el lehet merengeni arról a politikai filozófia különböző ágaiban, hogy az egyes társadalmakban a közjó mit jelent és mekkora áldozatot vártak el a közéletben résztvevő emberektől, de ezt a nyúlüreget nem nyitjuk most meg.
Mégis, adott egy hétköznapi szint, ahol az egészséges, a közösségi média korrozív rétegei alatt megbújó erkölcsi érzékünkre, józan paraszti eszünkre nyugodtan támaszkodhatunk. Feltehetjük a kérdést, hogy kit akarnánk a gyerekünk osztályfőnökének a (miniszter)elnök-jelöltek közül? Ki az, akivel talán nem mindenben értünk egyet, de legalább az integritása adott? Ki az, aki nem pusztán a hatalom megtartásáért teszi, amit tesz? Ki az, akit lassabban mételyez a hatalom ópiuma?
Joe Biden visszalépése az elnökjelöltségtől alighanem még egy-két Netflix-alkotást megér majd. Saját szövetségesei – köztük a demokraták nehézsúlyú bajnoka, Nancy Pelosi – vették rá, hogy lépjen egyet oldalra, hiszen a párt győzelmi esélyeit látták elszállni az időnként nagyon gyenge nyilvános teljesítményt nyújtó elnökkel. Mégsem természetes ez manapság, hogy valakit az őt körülvevő intézményi szereplők sikerrel félre tudnak állítani. Most ne azt nézzük, hogy Biden milyen elnök volt, pusztán dőljünk hátra és ízlelgessük a struktúrában bekövetkezett mozgást. Szinte hihetetlen, ritka politikai pillanat ez!
Orbán Viktor két választási vereségből jött vissza 2010-ben, ami azt is jelentette, hogy a pártja nem váltotta le a vezetőjét két választás elvesztése ellenére sem. Ez alighanem a második születéseként tekinthető Orbánnak, amely nélkül a 2010 utáni politikáját aligha érthetnénk meg.
Donald Trump mögül nem tudott kiszállni a republikánusok többsége a Biden-évek alatt, hiába a több mint 90 vádpont, a január 6-i ostrom durva támadása az egész demokratikus intézményrendszer ellen, a nőkhöz való viszonya, amely már 2016 óta több mint világos. Hoz egy tőzsdebarát, de szociálisan konzervatív receptet, amelyet JD Vance alelnökjelöltté történő kinevezése csak tovább erősít. Ha elveszítené a novemberi választást, óriási kérdés, hogy a saját pártja mit kezd a helyzettel.
Putyin, a Legfelsőbb Vezető Iránban, a terrorszervezetek fejei vagy Hszi Csin-ping: mind olyan vezetők, akikről elképzelhetetlen, hogy intézményi utódlásban átengedjék a helyüket. Putyin alkotmányt módosított, Medvegyev-trükköt adott elő, hogy megtartsa kezében a főhatalmat. Hszi, szakítva 4 évtized kínai kommunista hagyományával, harmadjára is visszaerőltette magát a főtitkári székbe. A teokratikus vezető, az észak-koreai diktátor vagy egy ISIS-vezető esetén ez kevésbé meglepő, csak azt vegyük észre, hogy a struktúra jobban hasonlít ezen a térfélen, mint első ránézésre tűnik.
Ezért érdemes értékelni azokat a kétségtelenül idő- és energiaigényes demokratikus struktúrákat, az összes kötöttségükkel, amelyek viszont végső soron biztosítják, hogy az egyéni ambíciók ne kerüljenek a hatalom zászlójára. Ha már időben korlátozott egy mandátum, az is segít; de a fékek és ellensúlyok rendszere garantálja, hogy az intézmények tényleg ellenőrizni képesek egymást.
Junius Brutus Stearns: Washington Constitutional Convention 1787
Időspektrum-torzulás
A másik, szubjektív benyomásom, amit az egy hónapos madártávlatból szeretnék megosztani Veletek, hogy a polarizáció hogyan képeződik le az időspektrumon. Ezt úgy értem, hogy az egyes politikai erők víziója elvileg a jövőre vonatkozik, egy jövőképet kellene állítaniuk, ám a 21. századra megéltük azt, hogy sokan a múltról, régi idők dicsőségéről, letűnt struktúrák helyreállításáról álmodoznak a politikai jövő helyett.
A spektrum másik végén pedig olyan távoli, jövőbeli problémák foglalnak helyet, amelyek nem kézzelfoghatóak a társadalom nagyobb része számára, hiszen nyilván nem százszámra állnak egyelőre a drag queenek a magyar óvodák előtt, hogy nemváltó műtétre beszéljék rá (a negyven fokos műtőben?) a hazai fiatalokat. Újfent: nem értékítéletet keresek, hanem csak érzékeltetni szeretném azt, hogy a polarizáció milyen döbbenetesen széthúzta a politikai víziók időperspektíváját.
Régen voltak a fontolva haladók (konzervatívok), és a progresszív erők, de mindkettő a politikai centrumból előrefelé tervezett, más prioritások mentén, kevésbé a múlt vitte el a fókusz nagyobb részét.
A kétszer született vezetők elvileg képesek az adott pillanat adott kihívásaihoz alkalmazkodni. Nem keresnek virtuális (tehát felesleges további) kihívást, hanem a valódi problémát akarják kezelni, arra hívják fel a figyelmet, és arról képesek meggyőzni az embereket, hogy a valós probléma közös megoldására közösen hozzanak áldozatot. No ez az, ami most kevésbé látszik például a klímaváltozás kapcsán, vagy mondjuk az orosz fenyegetés kapcsán.
A Harris-kampány láthatólag a lakhatással és az élelmiszerárakkal (az infláció percepciójával) kezdett dolgozni a kampányban, az abortuszhoz való jog és a demokrácia Trumptól való megvédése mellett ezek nagyon is kézzelfogható kérdések.
A Trump-kampány az exelnök a személyeskedésre mutatott amúgy is erős hajlama mellett a régvolt dicsőség érzését – Make America Great Again – ígéri, miközben a rozsdaállamok lakói újra végignézhetik a szupergazdagoknak kedvező adópolitika esetleges kibontakozását.
Közhely, de a jövőt a jelenből, és nem a múltból érdemes meghatározni. Könnyen normálissá válnak toposzok, narratívák és keretezések, amelyek ezt viszont erősen eltorzíthatják. A nyáron volt időm olvasgatni a magyar politika szereplőinek megnyilatkozásait a kiegyezés óta: meglepően sok a hasonlóság a mai korral, ha az ember azt a szemüveget veszi fel, hogy mi volt a kor – visszatekintve könnyen kódolható – valódi problémája, és ehhez képest miről beszéltek, mire pazaroltak erőforrásokat.
Szovjet karikatúra 1983-ból: nem sok minden változott…?
Ennyi kis filozofálás remélem, belefér már az augusztusotok második felébe! Most nézzük, hogy mi vár a hírlevélre az ősszel.
A menünkön szerepel a szeptember 29-i osztrák szövetségi választás, ahol meglátjuk, hogy koalíció alakul-e a Szabadságpárttal (FPÖ) szemben vagy Kickl visszatér-e a kormányzatba. Élő adással készülünk a választás éjszakájára!
Nagy ráfordulást teszünk a november 5-i amerikai választásra, amire egy külön podcast minisorozattal készülünk, amelyben Kerner Zsolt (24.hu), Papp Szilárd (Partizán) és jómagam beszélgetünk a heti adásban, szeptembertől az esemény napjáig, amikor természetesen élő műsorban várjuk majd veletek, hogy merre fordul az USA hajója.
Hasonlóan érkezik majd a romániai választás decemberben, ott Kolozsvárra száll majd ki a Partizán csapata.
Követjük természetesen az orosz agresszió alakulását Ukrajnában és a destabilizációs kísérleteket, szabotázsakciókat a szövetséges demokráciákban. Érdekes lesz a kínai gazdasági helyzet politikai hatása, és a KKP reakciói. A közel-keleti politikai számításokat ugyanúgy alakítja majd az amerikai választás végeredménye, mint a Karmelita kolostorból lett palota vezetésének jobboldali áttörésével kapcsolatos várakozását.
Brüsszelben figyeljük a magyar elnökség tevékenységét, és különösen izgalmas lesz a biztosok európai parlamenti meghallgatása, amely során majd Várhelyi Olivér is kiül a képviselők elé.
Végeredményben lesz bőven pár pillanat, ahol meglátjuk, hogy a vezetővé lett autoriter személyek nyomják rá a bélyegüket az általuk kormányzottakra, vagy a társadalmi érdek kitermel(het)-e vezetőket, akik intézményekbe kerülhetnek. Nem ennyire kétosztatú persze a dolog, ez világos, de a latteavokádó melletti vitákhoz nem baj, ha elméleti kifésülésre alkalmas eszközökkel futunk neki!
(Látjátok, a képzavarok száma szerint lehet, hogy túlpihentem magam?!) Jövő héten szerdán reggel a régi kerékvágásban jelentkezem!
Commentaires