Három éve vagyok szerkesztő a Partizánnál, három éve csöppentem bele egy addig számomra ismeretlen világba: a médiába. Van egy olyan jelenség, amit bár érteni vélek, mégsem tudtam megszokni: a médiazaj. A szerkesztőségeknek rendszeresen és relatíve nagy mennyiségben kell publikálniuk ahhoz, hogy ne veszítsenek nézettségükből, olvasottságukból, hallgatottságukból, esetleg még növekedni is tudjanak. Ez a túlélésük záloga (és még ez sem elég önmagában). Nincs mese, gyakran akkor is publikálni kell, amikor úgy érzi a szerző, hogy még nincs kész az anyag, hogy valójában nem lett elég jó. Túlpörgött világ a média világa, amiben a figyelemért egymással versengő médiumok generálják a zajt. És amikor egy szerző meg is kapja azt a luxust, hogy annyi időt szánhasson egy anyagra, ami szükséges ahhoz, hogy újszerűen, árnyaltan és befogadhatóan dolgozzon fel egy fontos, mégis alultárgyalt témát, akkor is gyakran azzal szembesül, hogy a zajban aztán elvesznek ezek az anyagok.
Hogy ez miért alakult így, az nem férhet bele egy hírlevélbe. Hogy mit lehet tenni, arra nincs egyszerű válasz, de attól tartok, hogy ezek olyan adottságok/kényszerek, amiktől egy szerkesztőség sem tudja tökéletesen függetleníteni magát. Ugyanez igaz az algoritmusokra is. A digitális korban a szerkesztőségek jelentős mértékben vannak kiszolgáltatva olyan algoritmusoknak, amelyek működési mechanizmusába nem csak beleszólásuk, de igazán mély belelátásuk sincs.
Volt olyan videóm (Az ember, aki kivonult a társadalomból), amit úgy felkapott az algoritmus, hogy hitetlenkedve kapkodtam a fejem, és mind a mai napig csak tippelgetni tudok, hogy miért is ment akkorát. Azonban a (szerintem) legfontosabb, legjobban sikerült videóim ilyen-olyan okokból kifolyólag gyakran teljesen elvesztek a zajban. Ezek közül szeretnék most egyet a figyelmetekbe ajánlani.
Ahogy Marci írta egy áprilisi hírlevélben: „A médiának tehát, ami a köz szolgálatát tűzi ki célul, oda kell mennie, ahol a csend van. Azt kell megszólaltatnia, akiket mások nem szólaltatnak meg. Az elsődleges feladata az, hogy azokat a történeteket mesélje el, amiket egyébként nem hallanánk.” Az Otthontalan művészek otthona ebben a szellemiségben született. A videó három fejezetből áll, az utolsó fejezetben egy hajléktalanságban érintett, fizikai és mentális betegségekkel élő, végtelenül introvertált, de közben rendkívül érzékeny, reflektált és izgalmas alkotó meséli el történetét megrázó természetességgel a kamera előtt.
Persze, nem ez a világ legszexibb témája, de ha a társadalmi önismeret megszerzésének előmozdítása a cél, akkor ezek az anyagok hasonló fontossággal bírnak, mint az ország meghatározó embereivel készített interjúink.
És hogy mi a konklúzió? Bele kell törődni abba, hogy az ilyen anyagok jellemzően elkerülik a közvélemény figyelmét? Fel kell hagyni az ilyen videók készítésével, mert túl sok erőforrást igényelnek ahhoz képest, hogy milyen megtekintést generálnak? Szó sincs róla. A médiakörnyezet ugyan adott, de ez nem jelenti azt, hogy kitartó munkával és kísérletezéssel ne lehessen megtalálni azokat a filmnyelvi-tartalmi-kommunikációs-finanszírozási megoldásokat, amelyek akkorát szólnak, hogy áthatolnak a zajon. Én legalábbis ezen fogok dolgozni.
Commentaires