top of page

Piros lett a paradicsom nem sárga, negyven éve mentek le a Meggyfába | Partizán Hírlevél

Idén negyven éve tartották a magyar rocktörténet egyik kiemelt jelentőségű koncertjét a Meggyfa utcai Mozaik klubban. A kerek évforduló apropóján újra összeálltak az aznap fellépő zenekarok egy koncert erejéig, és a hétvégén összegyűlt a magyar hardcore-punk szcéna „színe-java” a Dürer Kertben. A koncert már hetekkel korábban teltházas lett, ezért átszervezték a kerti színpadra, ahol többen elférnek, végül a kinti rész is megtelt. Arra számítottam, hogy az átlag életkor körülbelül a 60-nál fog megállni, de kellemes csalódás ért, a legszínesebb közönséggel találkoztam végigsétálva a Dürer udvarán: fiatal és idős punkok, hardcore-osok, többen gyerekkel, de voltak látszólag nem a szcénából érkezők is. Anno ez volt az a koncert, amely után eljárás indult a CPg három tagja ellen közösség elleni izgatás miatt, amelynek végén másfél, illetve két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték a zenekar három tagját. (Érdekes, hogy a CPg összesen mindössze néhány koncertjéből kettő is emlékezetesre sikerült, a másik az ominózus Kozák téri, ahol széttéptek egy csirkét.)



Három éve a Partizánon is feldolgoztuk a magyar punk történetét a Szennyhullám trilógiában, amelynek harmadik része a CPg-re és a perre fókuszál. A szocialista rendszer enyhülésének időszakában járunk már, ugyanakkor a fiatal punkokat, „csöveseket” és hippiket számos módon (naponta többszöri igazoltatással, motozásokkal, házkutatásokkal, koholt vádakra alapozott ügyekkel) próbálták kriminalizálni. A proletárpunk CPg kőkeményen beleállt a rendszerbe olyan dalaival, mint az Erdős Péter vagy a Áll egy ifjú élmunkás a réten, de a megjelenésükkel és viselkedésükkel is minden fronton provokálták az általuk lenézett kispolgárokat. Olyan igazságokat vágtak az állam szemébe a maguk nyers módján, hogy annak nem volt más választása, mint hogy megpróbálják eltörölni őket, és ennek még az sem szabott gátat, ha a saját eszmerendszerükkel kellett szembefordulni. Szó sem volt hasonló párbeszédről, mint amivel például a magyar pop-rock történet akkori (és jelenlegi) nagyjait kitüntették a Tatai Rocktanácskozáson 1981-ben. Így történhetett meg például az, hogy egy proletárdiktatúrában proletárok váltak üldözötté. És így történhetett meg, hogy egy hosszan húzódó koncepciós per végén Güzü, Haska és Kutyás, a három szegedi, munkásosztálybeli fiatal 1984-ben bevonult letölteni büntetését.

Az egy nagyon más világ volt akkor, ma ilyen nem fordulhatna elő zenekarral. A cenzúra más szinten van meghúzva, szélesebb szelepet engednek, nem is lenne másképp értelme, hisz úgyis minden eljut az emberekhez a neten. Ennek ellenére érezni a kormány figyelő tekintetét, elég ha csak a Carson Coma brüsszeli koncertjének utolsó pillanatos visszamondására gondolunk azután, hogy a zenekar több ízben egyértelmű kritikát fogalmazott meg a kormány politikájával szemben. Kiváncsi lennék, mit szól hozzá az a Nagy Feró, aki anno először fellépési lehetőséget biztosított a CPg-nek Budapesten, mert szimpatizált velük, amiért „nem kertel és nem mellébeszél. Nem. Hanem azt mondja, amit érez” – ahogy az a Szennyhullám harmadik epizódjában is elhangzik tőle.

Én az életem felét a NER-ben éltem le. Egy ma tíz éves zenekar már bőven csak a NER-ben létezett. Nekem zenészként ez az éra jutott, ebben kell érvényesülni minden dilemmájával és vívódásával együtt. Megjelenjek az állami pénzből szétpumpált Petőfi TV-ben, ahova már amúgy is minden ismerős zenekar elment? Vagy elmenjek az Atlétikai VB stadionavatójára majomkodni annyi pénzért, amennyit egy hónapnyi koncertezéssel keresnék meg amúgy? Netán játsszak az Atlétikai VB-n a maraton futóknak reggel 6-tól, ha már az én adómból is rendezték az eseményt?

Ha itthon zenével vagy egyéb művészeti tevékenységgel szeretne az ember megélhetés szintjén foglalkozni, akkor valószínűleg szembesülni fog hasonló dilemmákal, amelyekre nincs egyértelmű jó vagy rossz válasz. Mindhárom említett eset a saját zenekarommal történt meg, és ha megnézzük, végül melyiknél, hogyan döntöttünk, nem tűnik következetesnek: a Petőfi TV-s interjút ketten elvállalták, ami elégnek bizonyult. A stadionavató playback-bulit egyöntetűen visszautasítottuk, de az Atlétikai VB-t több hetes agyalás és számtalan lehetséges szcenárió végigzongorázása után végül elvállaltuk. Két koncertet kellett adnunk a Hősök terén az ott célbaérő maratonfutóknak: egyet reggel 6-tól, egyet reggel 9-től. Az egésznek végtelenül kellemetlen hangulata volt, kezdve a hajnali 4-es rendőri kutyás motozással, a karám-szerű elkülönített színpadon keresztül a láthatóan minden mozdulatunkat nyugtalanul figyelő és teljesen befeszült szervezőkig. A pontot az i-re az tette fel, mikor a harmadik számnál lehúzták a hangot és mondták, hogy most ennyi elég, köszönik. Nem sokkal később közölték, hogy mehetünk haza, nem tartanak igényt a második koncertre. Érdekes, hogy pont a Csumpi ország című dalnál gondolták meg magukat.

Az teljesen egyértelmű, hogy a mostani rendszert nem lehet az akkori rendszerhez hasonlítani, Demeter Szilárd nem Erdős Péter, az NKA nem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, és nem börtönöznek be senkit azért, mert szidja az államot vagy Orbán Viktort. Mégis elgondolkodtató volt nézni ezt a negyvenéves punk zenekart, akik anno elküldték a rendszert a „kurva anyjába”, és közben hallgatni, ahogy a közönség egyöntetűen skandálja: „mocskos Fidesz!”


77 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Magyar Péter és a médiapolitizálás csapdája

Valószínűleg nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Magyar Péter berobbanásához hasonlót még nem láttunk a magyar politikai nyilvánosság történetében. Hasonló természetű érdeklődést persze korábban is tapa

Jakab Péter öt meglepő állítása | Partizán Hírlevél

Életút-interjúra jött a Partizánba Jakab Péter. A Nép Pártján elnöke még jobbikos politikusként többször visszautasította a meghívásunkat, az előválasztás előtt sem jött el vitázni, most tehát bőven v

Comments

Rated 0 out of 5 stars.
No ratings yet

Add a rating
bottom of page