Nagyon rég jöttem ki moziból olyan összetett érzésekkel, mint ahogy a Larry után. Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje aktuális, maníroktól mentes, és ami talán a legnagyobb érdeme: hiteles szociodráma. És mint ilyen, hiánypótló a mai magyar filmgyártásban, amiben maximum nyomokban fedezhetünk fel társadalmi érzékenységet. De mit talált el ennyire a Larry? Miért olyan fontos ez ma, amikor a történelmi giccsparádé vált a „hivatalos” magyar filmművészet esztétikai vezérelvévé? És miért menj el a moziba megnézni, ha még nem tetted volna meg?
Sose tudtam értelmezni azt az alkotói attitűdöt, ami úgy tekint a alkotására, mint a Budapest Park mottója: “Hagyd kint a valóságot.” Értem azt az igényt, hogy ne szóljon minden a politikáról, de ha egy film, zene, színdarab elvágja magát a valóságtól, azzal semlegesíti is önmagát. Lehet bármilyen könnyed műfajú vagy stilizált egy alkotás, valamilyen társadalmi és vagy érzelmi igazságnak lennie kell benne, különben leveti magáról a befogadót, mégha az csak szórakozni is akar.
Káel Csabához, mint mozgókép-ipar fejlesztéséért felelős kormánybiztoshoz kéne szólnom? Vagy Csák János kulturális és innovációs miniszterhez? Vagy egy olyan szélsőségesen hierarchizált és függelmi viszonyokon alapuló rendszerben, mint a NER, egyenesen Orbán Viktorral kéne filmesztétikai vitákba bocsátkoznom? Az Nemzeti Filmintézetnél nem titkolt irányelv, hogy a történelmi filmeket helyezik előtérbe. Emellett pedig olyan, eddig elnyomott (?) tehetségek jutnak lehetőséghez, és kezdenek milliárdok felett diszponálni, mint Rákai Philip.
A Larryt alakító Vilmányi Benett így fogalmazott az Indexnek adott interjújában:
„Történelmi filmre azonnal nemet mondok. Hiszen tudom, hogy nem azért készül, mert ég a vágytól a rendező, hogy ilyesmit csináljon, hanem mert ezt dotálják most, és ez nem jó. Erre mondta Gigor Attila a múltkori beszélgetésünk közben, hogy miért nem adok esélyt, hiszen vannak olyan emberek, akik felhasználják, kijátsszák vagy manipulálják azt, amit a fennálló kormány vagy a kulturális direktíva elvár, és abba bújtatva megcsinálják a saját sztorijukat.”
Szóval újra itt van a Kádár-korszakban megszokott kettős beszéd? Fontos leszögezni, hogy nem. Először is Aczélék alatt az előcenzúra (vagyis a forgatókönyvek cenzúrája) nem volt jellemző. Ezért fordult elő, hogy egyes filmek „dobozba kerültek” vagyis évekig nem lehetett őket bemutatni. Másrészt a Kádár-rendszer filmfinanszírozása nem egykapus volt, mint a mai. Létezett négy nagy stúdió, amelyekhez filmterveket lehetett benyújtani, és ha egyiknél sem jött össze, még mindig ott volt a Balázs Béla Stúdió, ahol a filmesek szabadon kísérletezhettek, cserébe az ott készült filmeket vagy vetítették, vagy nem.
Ami pedig a legfontosabb: az az alkotói hozzáállás, amire a fent idézett interjúban Gigor Attila utal, már elavult. A hatvanas évek, amikor Jancsó világhírűvé és iskolateremtővé vált a történelmi paraboláival (Szegénylegények, 1966; Csend és kiáltás, 1968) már nagyon rég elmúltak. Ráadásul neki a történelmi film nem kényszer volt, hanem eszköz arra, hogy indirekt módon beszéljen korának elnyomásáról. Ez a „kétfenekűségen” vagy többértelműségen alapuló esztétika máig érezhető nyomot hagyott a magyar kultúrán. Ezt nem visszahozni, újra feltalálni, feleleveníteni kell, hanem végre valahára őszinteséggel meghaladni.
A Larryben négy színész játszik, minden más karakter amatőr. Nem idegen a szociográfiai ihletettségű filmektől, hogy autentikus „arcokat”, „embereket” szerepeltetnek (Csak a szél, Hukkle stb.). Itt azonban nem csak a szegénységben élő emberek valóságosak. Feltűnik a filmben Funktasztikus, Linczényi Márk, Borbély Alexandra, Szabyest, Puzsér Róbert és Ráki Tamás is, akik mind önmagukat játsszák. Ezek nem szimpla cameók. Ellenkezőleg, mind-mind fontos jelzései annak, hogy a Larry cselekménye a mi Magyarországunkon játszódik.
A fenti felsorolásból talán Ráki Tamás lehet az, aki kevésbé ismert. Ő a miskolci székhelyű, Újszövetség gyülekezet nevű neo-protestáns egyháznak a pásztora. Ráki jó viszonyt ápol Németh Sándorral és a Hit gyülekezetével, emellett prédikációiban gátlástalanul kampányol a Fidesz mellett, amit meg-megtűzdel a maga oltástagadó, vagy épp szélsőségesen szexista nézeteivel. És a vallási extázis közepette ősi nyelveken szól. Az ő ellenpontjai a nyíltan ellenzéki, Puzsér Róbert és Funktasztikus. A film rajtuk keresztül emeli be a politikát a saját világába. Nincsenek explicite kimondott politikai nézetek, nincsenek megnevezve azok a pártok és kormányzatok, amelyeknek komoly a bűnrészessége abban, hogy Larry körül a magyar vidék olyan, amilyen. Nincsenek, hiszen mindent Larry szemszögén keresztül látunk, aki ezt történetesen pont leszarja. Itt válik a film társadalmilag tudatosból mélyen emberivé.
A köztudatban még mindig nincs helyén kezelve a pszichoszomatikus (vagyis a lelki eredetű, de testi tünetekkel bíró) betegségek kérdése. Larry dadogása ennek egy eklatáns példája.
Szokás mondani, hogy egy múltbéli trauma „megbéníthat”. Nagyon sok dadogó ember esetében ez szó szerint így van. Gyakran ugyanis valamilyen fel nem dolgozott lelki trauma az, amely a szó szoros értelmében megbénítja a nyelvet. Larry dadogása enyhül, amikor csökken rajta a szociális nyomás, és amikor ki tudja engedni a haragját. Azt a haragot, amit minden nap el kell fojtania, és ami ezáltal meg is bénítja. Erre két példát mutat a film. Larry dadogás nélkül képes rappelni. Szövegeiben ugyanis ki tudja élni, meg tudja fogalmazni azt a haragot, amit bántalmazó apjával, és az őt elnyomó társadalommal szemben érez. A másik, amikor kikel magából és mostohaanyjához (Szandtner Anna) vágja, hogy „nem vagy te nekünk senki”. Itt is az őszinte harag kiélése történik, és a dadogás abbamarad.
Ez teszi igazán értékessé a filmet: megengedi a társadalmi és a pszichologizáló értelmezéseket is. Larry anyja az apja agresszivitása miatt lett öngyilkos. Emiatt Larry tabusította az agresszió önmagában. Ez bénította meg pszichésen, ennek a tünete a dadogás. Ez adja a személyes drámáját a rappernek, aki nem tud beszélni.
Más nézőpontból a dadogás szimbóluma is annak, hogy mennyire nem tudja kifejezni magát a többségi társadalom irányába egy szegénységben élő fiatal. Legyen bármilyen elhivatott vagy tehetséges. Ehhez a társadalomkritikai olvasathoz kapcsolódik Puzsér és Ráki személye is. Ráki a való életben és a filmben is megmosolyogtató jelenségnek, akár marginálisnak is hathat. De bizonyos atomizált és kilátástalan közösségekben elképesztő hatása van. Morális dilemma, hogy itt van egy ember, aki adományokból, a legelesettebbek pénzén él, szektásan imádtatja magát, mindeközben bődületes ostobaságokat és kormánypropagandát terjeszt a híveinek, ugyanakkor közösséget formál olyan emberekből, akik addig elszigetelve éltek egymástól. A vallási mámorral segíthet letenni az alkoholt is, mint ahogy a filmben Larry apján látjuk. Mindeközben a Puzsér Róbert által megtestesített budapesti értelmiségi elit (legalábbis annak a szociálisan érzékeny része) mit tud adni Larrynek? Egy fellépést az A38-on.
Attól tartok, hogy Bernáth Szilárd rendező jól detektálja a magyar valóságot, amikor azt a képet mutatja, hogy a baloldali értelmiség elszeparálja magát a városokba és úgy éli ki szociális érzékenységét, hogy időről időre kiemel egy-egy szerencsétlen sorsú embert és véres kardként mutogatja körbe a médiában. Legyen ez X-Faktor, Fókusz-riport, vagy igen, akár a Monoszkóp Terepmunka adása. Eközben a jobboldalhoz köthető emberek ott vannak helyben a kistelepüléseken, és vallási alapon, vagy akár sporton keresztül közösségeket hoznak létre. Ezek hierarchikus, tekintélyelvű, és a problémákat inkább konzerváló, mintsem megoldó közösségek, de mégiscsak valamiféle társas kapcsolatok. Tisztelet a kivételnek és a film alkotóinak.
És ugyan fontos a film mondanivalójával kapcsolatban, de a fókusz nem a jobb- vagy baloldali értékeken van. Larry alakját egy Serrano nevű rapper története ihlette, de beszélhetnénk akár Mr Krauszról vagy Ghostyról is, akiket mind kiemelt a média, majd magára hagyta. Ma a rap és a trap meghatározó az alulról szerveződő magyar könnyűzenében. A műfajból adódik, hogy relatíve olcsón elkészíthetőek a zenék (akár telefonon össze lehet rakni egy-egy beatet) és szövegközpontúak. A szövegekben pedig az őszinteség a kulcs. Emiatt számtalan olyan zenész tűnik fel YouTube-on, Tiktokon, akik a valóságról beszélnek ugyan, mégsincs velük tele a zeneipar. A szociális körülmények ugyanis, amelyekből ők érkeznek, nem teszik azt számukra elérhetővé.
Puzsér a tehetségkutató egyik zsűritagjaiként megköszöni Larrynek, hogy “sokkolta a többségi társadalmat nyers őszinteségével”, mire ő lemegy a színpadról, majd barátjával,CsalaDóval kéregetni kezd a Keleti pályaudvarnál, hogy valahogy haza tudjon jutni a vonattal. Haza az abuzív apjához, az őt csakis protekcionizmusból foglalkoztató főnökéhez, a havi törlesztőrészletekhez, a borsodi valósághoz. Mindeközben biztos nagyon örül, hogy „sokkolhatta a többségi társadalmat”, de annyira talán mégsem. A filmből nem derül ki.
Comments