top of page

Zsófilter Extra: képeslap Terf Szigetről | Partizán hírlevél

„A hét folyamán újra és újra előjött a beszélgetésekben, hogy a feminista nők – fiatalok, idősek, fehérek, színesbőrűek, britek, külföldiek –, akik világéletükben liberális vagy balos pártokra szavaztak és aktív civilek, egyre kiábrándultabbak politikailag, egyre kevésbé érzik képviseltetve magukat.”

 

Nyár óta tervezgettem, hogy kiutazom Londonba Zsófilter-interjúkat felvenni, illetve körülnézni a második hullámos feminizmus otthonában, na meg a nyugati kultúrharc frontvonalán. Tesztelni akartam azt is, hogy milyen podcast stúdiókat táv-leszervezni, de hiába dob ki a Google több tucatot belőlük a brit fővárosban, indokolatlanul körülményesnek vagy egyenesen lehetetlennek bizonyult a dolog (végül három interjúból egy ezért nem valósult meg). Tanulság: legközelebb saját mikrofonokkal és hangkártyával jövök, és inkább fizetek a plusz csomagért a fapadoson. De ennyit a logisztikáról.

 

Jelenleg az Egyesült Királyságban zajlanak a legfontosabb szerveződések és a legnagyobb összecsapások az ún. genderkritikus és a transzaktivista közeg között nő- és melegjogi fronton - nem véletlenül híresült el Terf Szigetként az ország.

 

Az első napon egy olyan heves vita szemtanúja voltam, hogy csak markolásztam a gyöngysoromat közben (angol kifejezés magyarosítva, elnézést). A két (sikeresen megvalósult) interjúfelvételemnek helyet adó Institute of Economic Affairs, ami egy nagy múltú szabadpiaci think-tank Westminsterben, sok öltönyös-kosztümös értelmiségi fiatallal a staffban, szervezett egy vitát Transzgender ideológia: veszély a liberális értékekre nézve? címmel. Helen Joyce volt az egyik résztvevő, vele készítettem az egyik interjúmat. Helen Trans: When Ideology Meets Reality című könyvét lefordíttatta és kiadta az MCC is Magyarországon (a magyar címe Transzneműek). Nem annyira lelkesen ajánlom a magyar változatot, és nem az MCC miatt, hanem mert szerintem szinte olvashatatlanul rossz a fordítás. De ettől még a könyv fontos, Helen pedig az érvelés nagymestere, és alig várom, hogy a Zsófilter hallgatók is megismerkedjenek vele közelebbről. A vita egyébként megtekinthető itt, tényleg súlyos pillanatok vannak benne, és a közönség sem fogta magát vissza.


Helen Joyce-szal a podcast felvétel után, az ominózus parázs vita előtt (Institute of Economic Affairs)


Ezután ellátogattam a 2019-ben alapított LGB Alliance éves konferenciájára, ahol nagy örömömre többségben voltak az ősz és/vagy felnyírt hajú nők és feltűnően hiányoztak a szivárványos zászlók, helyettük viszont jobbnál jobb, komoly és hiánypótló panelbeszélgetések folytak korunk melegjogi küzdelmeiről. „Az LGB Alliance az egyetlen szervezet jelenleg, amely a homoszexuálisok érdekeit helyezi fókuszba” – mondja az egyik alapító, Kate Harris, aki korábban a Stonewallnak dolgozott hosszú éveken át. A Stonewallt 1989-es alapítása óta a legelismertebb melegjogi szervezetként tartja számon a nemzetközi nyilvánosság. 2015-ben aztán egy éles kanyart véve (ők is) keblükre ölelték a gender identitás ideológiáját, és a Kate-hez hasonló „nagy öregek” fenntartásai ellenére sem fordultak vissza többé. Kate otthagyta őket és a Gay Liberation Front egykori (és egyetlen női) alapító tagjával, Bev Jacksonnal együtt megalapította az LGB Alliance-t. Hogy a gender identitás ideológia miért probléma a homoszexuálisok számára és milyen támadások érték a szervezetet az alapítás óta, arról néhány héten belül hallhattok részletesen is a Zsófilterben személyesen Kate-től.

 

A konferencia másnapján kezdődött a Battle of Ideas fesztivál, ami gyakorlatilag egy kétnapos, hatalmas vitafeszt. Számos témában mentek párhuzamosan a panelek, én jobb híján kábé az alapján válogattam, hogy kinek a nevét ismerem fel a Youtube-ról. Így hallhattam például Andrew Doyle-t (Free Speech Nation), Graham Linehant (Father Ted, Black Books sorozatok), Peter Boghossiant (How to Have Impossible Conversations), Kathleen Stockot (Material Girls, ő volt már a Partizánon is), Konstantin Kisint (Triggernometry) és Winston Marshallt (The Spectator). Képet kaptam arról, hogy a mik az aktuális hot topic-ok, amelyek a szólásszabadság itteni elkötelezettjeit teszik tényleges próbára: természetesen Izrael és Palesztina az élen, szorosan e mögött sorakoznak a transzaktivizmus, a cancel culture és a woke, de meglehetősen tojáshéjon táncolós a multikulturalizmus témája is.

 

Az utamra a királyi koronát a Let Women Speak nevű esemény tette, eredetileg emiatt utaztam ide. Ennek a szervezője Kellie-Jay Keen, a.k.a. Posie Parker, aki havonta egyszer a Hyde Parkba invitálja a nőket, hogy egyszerűen csak beszéljenek az őket érintő ügyekről, és mindez live streamelve a Youtube-on is nézhető. Kellie-Jay nevéhez fűződik a „woman: adult human female” plakátkampány, és ő az a nő, aki még a legradabb feministákat is megosztja (nekem is nem egy ismerősöm találja őt „problematikusnak”). Bárhogy is vélekedjünk a személyéről, az vitathatatlan, hogy ilyen számban és rendszerességgel senki más nem mozgat meg személyes találkozásra és felszólalásra genderkritikus nőket. A Let Women Speak eseménysorozat egyébként már rég kinőtte Angliát, sőt Európát is, érdemes böngészni a Youtube csatornáját, inspiráló és megindító beszédek hangzanak el tényleg mindenféle nő szájából a világ minden tájáról. Kellie-Jay lett volna a harmadik interjúalanyom, és remélem, sikerül összehozni a beszélgetést egy következő alkalommal – amikor ugye már hozom a mobilstúdiót a bőröndömben.


Kellie-Jay Keen és Maya Forstater a Let Women Speak eseményen (Hyde Park)


Az út során számomra egyébként nem a nagy nevek vagy nagy témák voltak a legérdekesebbek, hanem ami körüllengte ezeket az eseményeket. Standoltak például liberális, konzervatív, balos, keresztény nők szervezetei egyaránt. Számtalan szólásszabadság-fókuszú szórólap és könyv volt terítéken, a nemzetközi értelmiségi „twitterati” krémje mellett rengetegen voltak „mezei” aktivisták vidékről és külföldről is. Találkoztam régi és új ismerősökkel, például Faika El-Nagashi osztrák politikussal, akivel a tavaly vettem fel villáminterjút, Vaishnavi Sundar indiai filmrendezővel, akinek Dysphoric c. filmjét tavaly nyáron itthon is levetítették, Holly Lawford-Smith ausztrál filozófussal, aki Gender-Critical Feminism című 2022-es könyve miatt kapta meg a transzfób náci modernkori boszorkány címkét.


Faika El-Nagashival és Vaishnavi Sundarral, illetve Holly Lawford-Smith, Faika és Kathleen Stock társaságában (LGB Alliance konferencia)


Azért nem csak a saját törzsem tagjaival érintkeztem, az engem vendégül látó szuperkedves és szuperliberális amerikai barátnőm például több estén keresztül próbálta kibogozni, hogy olyasvalaki, akit egyébként tökre bír, hogy mehet el olyan rendezvényekre, amik a jobboldallal vannak összemosva a mainstream sajtóban. Én a nőjogokra fókuszálva próbáltam érvelni, hogy talán nem minden instant kuka, amit a jobboldal felkarol – de mérsékelt sikerrel. A beszélgetések után viszont csendben olvasgatta még a hazahordott feminista brosúrákat, néha mormolva egy „hm, interesting…”-et.

 

És a „food for thought”, amit elviszek haza magammal. A hét folyamán újra és újra előjött a beszélgetésekben, hogy a feminista nők – fiatalok, idősek, fehérek, színesbőrűek, britek, külföldiek –, akik világéletükben liberális vagy balos pártokra szavaztak és aktív civilek, egyre kiábrándultabbak politikailag, egyre kevésbé érzik képviseltetve magukat. Többen megfogalmazták, hogy teljesen új helyzet és nagy kihívás számukra, hogy konzervatív politikusokkal, pártokkal több közös nevezőt találnak az őket érintő ügyekben, mint például a nők külön terei vagy a gyerekek transz identitásának medikalizálása. Kapaszkodjatok a gyöngysoraitokba: az utóbbi időben én is egyre konzervatívabbnak érzem magam bizonyos kérdésekben. Persze nem bíznám a nők és gyerekek ügyeit vakon a jobboldalra, de azt gondolom, hogy Magyarországon is megfontolandók ezek a kérdések – függetlenül a kormányunk narratívájától. És igazat adok a nyugati genderkritkusoknak: ezek az ügyek a liberális demokrácia értékeinek húsába is vágnak. Számomra ezért fontos a kitekintés azokra a helyekre, ahol ezek a viták már jóval előrébb tartanak és jóval tüzesebbek is.

 

Kövessétek a Zsófiltert Facebookon vagy Instagramon, illetve a Partizán Podcast csatornát bármely podcast platformon vagy a Youtube-on. Hamarosan érkeznek a londoni interjúk Helen Joyce-szal és Kate Harris-szel! Balogh Zsófia

szerkesztő


9 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Ez is nőügy | Partizán Hírlevél

Magyarország leghosszabb ideje működő civil nőszervezete, az ország egyetlen, kifejezetten a nők elleni erőszak áldozatai számára fenntartott lelkisegélyvonalának működtetője alapításának 30. évfordul

A fideszes kutya esete a rogáni farokkal

Nincs is talán grafikon, amelyik jobban szemléltetné a magyar közélet féloldalúságát, mint ez itt. A G7 kiváló összegzése nyomán azt láthatjuk rajta, hogy a fideszes kommunikációs gépezet (legalább) t

bottom of page