Valószínűleg nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Magyar Péter berobbanásához hasonlót még nem láttunk a magyar politikai nyilvánosság történetében. Hasonló természetű érdeklődést persze korábban is tapasztaltunk, emlékszem például, hogy 2018-as Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme után évekig ötszörös olvasottsági szorzóval futott minden olyan cikk, amelyiknek a címében szerepelt a politikus neve. De a mennyiségi mutatók tekintetében Magyar kétségtelenül rekordtartó.
Épp a napokban jött ki a Telex márciusi lájkbajnokságának eredménye, amely azt mutatja, hogy közösségi médiás interakciók tekintetében Magyar Péter nemhogy verte a szokásos toplistás politikusokat, de még ha a vezető fideszesek együttes adatait nézzük, akkor is versenypozícióban marad.
Vegyük ehhez hozzá a hagyományos írott és audiovizuális médiában szintén rekordokat döntögető szerepléseit, illetve eddig meghirdetett tüntetéseinek relatív sikerét, és azt látjuk, hogy ebben a pillanatban talán nincs is olyan politikus Magyarországon, aki ilyen erősen tudná mozgatni a nyilvánosságot.
Bár szakítást ígér nemcsak Orbán rendszerével, de a hitelességükben meggyengült ellenzéki pártokkal is, Magyar Péter eddigi politizálási módja kevésben tér el az establishment ellenzék módszertanától. Ez a működési mód pedig a választói figyelem médián keresztüli, látványos gesztusokkal történő megragadása, vagyis a médiapolitizálás.
Elsőre ez kiváló politikai eszköztárnak tűnhet, főleg egy olyan erősen féloldalas, domináns párt által uralt rendszerben, mint amilyen a mienk. Csakhogy a médiapolitizálás már középtávon felfedi komoly hátrányait, amely pont azt a szereplőt kezdi el korlátozni és felzabálni, amelyik használja.
A közvetítés mint a politika alapkérdése
A politikának időtlen idők óta az egyik alapvető kérdése a közvetítés, a mediáció; vagyis az, hogy a mindenkori hatalom birtokosa vagy a hatalmat megszerezni kívánó személy milyen módokon, milyen csatornákon keresztül képes kapcsolatba lépni, kommunikálni a hatalma zálogát jelentő társadalmi csoportokkal.
Amikor 1762-ben lelepleződni látszottak férje elleni puccstervei, a később Nagy Katalinként híressé váló cárné számára létfontosságúvá vált, hogy villámgyorsan, még az éjszaka leple alatt maga mellé állíthassa a hatalmat garantáló cári őrséget. A megoldást egy lovascsoki és Katalin teatralitást nem nélkülöző személyes fellépése adta. Bő harminc éves, sikeres uralkodás következett.
A mai napig létező amerikai Demokrata Pártot a 19. század húszas éveiben a Donald Trumphoz sok tekintetben hasonlító Andrew Jackson megválasztása érdekében hozták létre a későbbi egyciklusos elnök, Martin Van Buren koordinálása mellett, ugyancsak a közvetítés kérdésének megválaszolására. A választásnyerő gépezet sikerét a patronázshálózatok kiépítése adta, ezeken a hálózatokon keresztül osztottak el különböző állami pozíciókat és előnyöket, hierarchikusan rendezett szavazatkinyerő struktúrákat hozva létre, élükön egy-egy területi „főnökkel”, boss-szal.
Az egyik legfontosabb pozíció, amelyet nem a települési vagy állami, hanem a szövetségi kormányzat, tehát az 1828-ban elnökké választott Jackson ki tudott osztani, a szövetségi postán belüli munkakör volt. Jackson elnöksége alatt látványosan megnőtt a postai alkalmazottak száma, mindenhol párthű emberekkel. Ez a két elem lehetővé tette, hogy a politikai elit és a sajtó szinte egyhangú ellenállását legyűrve Jackson második mandátumot is tudott szerezni ‘32-ben, négy évvel később pedig alelnökét, Van Burent is a Fehér Házba röpítette ez a gépezet.
A posta fölötti ellenőrzés néhány évvel később azt is lehetővé tette, hogy az akkor főként a rabszolgatartó déli államokban domináns demokraták megakadályozzák bármiféle abolicionista, tehát a rabszolgaság felszámolását propagáló irodalom, pamflet vagy újság terítését.
Két példa: egy egyszemélyi autokrácia és egy, az általános férfi választójog határmezsgyéjén billegő demokrácia egyformán a közvetítési csatornák politikaformáló jelentőségét bizonyítja. Ha térben és időben is közelebb jövünk, akkor a Fidesz elmúlt 20 évének története is elmesélhető ezen a lencsén keresztül: a Magyar Nemzet kétezres évek eleji „fideszesítésétől” a KESMA 2018-as létrehozásáig húzódó ív a közvetítés „termelőeszközeinek” megszerzéséről szól, miközben a nyomtatott laptól a TikTok influenszerekig bejárt pálya ugyanezen termelőeszközök folytonos frissítésének fontosságát mutatja.
Azzal párhuzamosan, hogy a klasszikus tömegdemokráciákban megismert közvetítőcsatornák – kistelepülési szintig lehatoló pártszervezetek, szakszervezetek, hitéleti és jótékonysági klubok, sportegyesületek, hagyományőrző körök, és igen, patronázshálózatok – egyre inkább leépültek a társadalom egyre erőteljesebb atomizációjának következtében, úgy értékelődött fel a különböző médiák, elsősorban a tévék, internetes portálok és közösségi médiaplatformok jelentősége.
Ez a folyamat pedig sok tekintetben megváltoztatta a politikacsinálás módját, illetve a politika viszonyát a közvetítés csatornáihoz. Donald Trump egyenesen a világ legnagyobb hatalmú tisztségéig hekkelte magát ilyen módon, igaz, a média mellett egy profi szavazatszerző gépezetre, a Republikánus Pártra is szüksége volt.
Ezt, mármint a (párt)szervezet fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az van ugyanis, hogy a Trump és hozzá hasonló médiapolitikusok példája tévhitbe ringathat rengeteg politikust és választót. Néhány ilyen tévhitet szeretnék most számba venni, amely nemcsak Magyar Péter politikai potenciálját segíthet pontosabban értékelni, de a kortárs magyar, főként ellenzéki politika általánosabb diszfunkcionalitásaira is segíthet felhívni a figyelmet.
A mérhetőség illúziója
A március 15-i zászlóbontása óta Magyar több helyen kiemelte, hogy sok tízezer ember követte őt a közösségi médiában, de már az esemény előtt is érvként merült fel Magyar politikai ütőképességének alátámasztására a Partizán és a Telex interjúinak a nézettsége.
A kortárs platformkapitalizmus a mérhetőség gondolata körül forog, a különböző platformok által a felhasználóikból kinyert gigantikus adatmennyiség ugyanis lehetővé teszi korábban megfoghatatlan dolgok látszólagos számszerűsíthetőségét. A személyes fogyasztási preferenciáktól a munkahelyi teljesítményen át a politikai érdeklődésig minden számszerűsíthető és ezzel az objektivitás nimbuszával ruházható fel.
Csakhogy ezek a számok egyáltalán nem objektívek. Ezek a teljesítménymutatók ugyanis piaci szereplők mesterséges kreálmányai, amelyek elsődleges célja nem a „valóság” leírása, hanem az, hogy eladhatóvá tegyék az adott szereplők termékeit. A Facebook vagy a Google üzleti modelljének központjában a reklámértékesítés áll, tehát üzleti ügyfeleiknek kell bizonyítaniuk, hogy miért éri meg náluk ennyiért és ennyiért hirdetni. Ehhez generálnak számokat arról, hogy hányan használják a felületeiket és mennyi ideig, hányszor kattintanak milyen típusú reklámra stb.
Nem azt állítom, hogy ezek a platformok hazudnának a számaikról, és azt állítják, hogy x millióan látogatják őket egy nap, pedig valójában csak x/2 millióan keresték őket fel. Hanem azt állítom, hogy egy mutató, amely üzleti tranzakciókra lett kitalálva nem biztos, hogy leírja a társadalmi valóságot, ellenben lehet, hogy inkább alakítja azt. Vagyis nem értéksemleges elemző eszköz, hanem jól beazonosítható érdekekkel rendelkező, jól körülhatárolható társadalmi csoportok tevékenységének eredménye: társadalmi gyakorlat, praxis, amely maga is elemzendő, tehát elemzés tárgya.
Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: az, hogy a Facebookon egy videó 15 megtekintéssel rendelkezik, nem azt jelenti, hogy ezt a videót 15-en megnézték, hanem azt, hogy a videóból legalább 15 alkalommal megnéztek, mondjuk, 7 másodpercet. A 15 megtekintés tehát ad absurdum azt is jelentheti, hogy egyetlen ember 15-ször látta a videó első 7 másodpercét.
Az persze, hogy különböző politikai szereplők mindebből téves következtetéseket vonnak le, az ő dolguk, úgy rontják saját sorsukat, ahogy szeretnék. Csakhogy ezek a csöppet sem objektív számok politikai érvekké válnak („lám, engem ennyien néznek, ergo ekkora a politikai ütőképességem!”), és a teljes politika tétrendszerét átrendezik. Ez meg már mindannyiunk ügye.
A politikai teljesítmény, ugyanis, innentől ezeknek a virtuális számoknak a megszerzése körül forog, nem pedig a valóság jobb irányba változtatása vagy épp a konkrét szavazatok megszerzése körül. Magyarán, összekeveredik cél és eszköz, az eszköz válik céllá.
Ellenérvként elhangozhat, persze, hogy valami összefüggés mégiscsak van, mert érdeklődés nélkül nem lehet szavazatokat sem szerezni. Ez igaz, csakhogy amint láttuk, a médiában produkált számok és a társadalmi érdeklődés megfeleltethetősége minimum kérdéses, éppen a teljesítménymutatók mesterséges jellege és üzleti célja miatt.
A politikai érdeklődés illúziója
Az internetes portálok olvasottsága, a televíziós nézettségi mutatók, a közösségi médiás lájkok, kommentek és megtekintések száma nem csupán amiatt félrevezetőek, mert torz módon reprezentálják a valós érdeklődés mértékét. Ugyanis emellett a politikai támogatottság természetét is félreértik.
Ezeken a csatornákon a politika reklámok és filmek, szórakoztató tartalmak és vicces mémek társaságában jelennek meg, azokkal kerülnek egyenértékűségi láncolatba. Esztétika és politika kerül egymás mellé ugyanabba a kondérba. Ez egyrészt átpolitizálja az esztétikait, kiváló példa erre a különböző életmódbeli kérdések (szeretem-e Taylor Swiftet?) átpolitizálódása, másrészt esztétikai kérdéssé teszi a politikát.
Szokás göcögni azon a soha meg nem erősített városi legendán, hogy magyarok tömegei gyűjtöttek pénzt a szappanopera-főhős, Isaura kiszabadítására. Bár minden jel szerint valójában csak bizonyos társadalmi osztályokat megbélyegző kamuról van szó, még ha igaz lenne is, azt mutatná, hogy volt olyan kor, amikor emberek komolyan vették, hogy amit a tévében látnak, annak van valamilyen valóságalapja a tévén kívül is. Vagyis, hogy a tévé valamilyen módon a valóságot tükrözi.
Mára ez a helyzet megváltozott, széleskörű szkepticizmus jellemzi a médiafogyasztási szokásainkat a nyolc általánostól rendelkezőktől a diplomásokig. A mesterséges intelligencia terjedésével, a deepfake képek, videók és hangok technológiai minőségjavulásával ez a szkepticizmus csak nőni fog.
Ma a tévén és a Youtube-on mindent elsősorban esztétikai, szórakoztatóipari termékként értelmezünk, úgy nézzük a politikai csatározásokat és egy interjút is. Százezrek várják, hogy valaki színre vigye a Jó győzelmét a Gonosz fölött, százezrek vesznek részt interaktív szabadságharc-játékokban, és százezrek háborodnak fel, ha főhősüket méltatlan kérdéssel provokálja egy interjúztató mellékszereplő.
A posztmodern politikai nyilvánosságban nem politikai képviseletet vagy a gondjaink megoldását keressük, hanem borzongást, megkönnyebbülést és megtisztulást, reményt, mellkasban érzett melegségérzetet vagy épp szorítást. Katarzist.
Egy inverz Isaura-szituáció ez: vagyis nem a fikció loccsan ki a valóságba, hogy ott tét nélküli badarsággá váljon, hanem a valóságot szippantja be, rendeli maga alá a fikció világa, hogy az váljon ott tét nélküli badarsággá. Orbán Viktor és Daenerys Targaryen, Karácsony Gergely és Harry Potter, Magyar Péter és Lady Whistledown ugyanazt a teret lakják, a kulturális fogyasztás termékeivé válnak.
Az tehát, hogy nagy érdeklődés van egyik vagy másik szereplő iránt, nem politikai rátermettség, cselekvőképesség kérdése, és az, hogy lélegzetvisszatartva végignézem, ahogy Magyar Péter Gulyás Márton vagy Fábián Tamás asztalánál rantel Rogán Antal ellen, még nem jelenti azt, hogy szavaznék is rá, hogy az ennél erősebb politikai bevonódást igénylő dolgokról (szórólapozás, kopogtatás, helyi pártszervezet működtetése, aktivizmus és jelöltté válás) már ne is beszéljünk.
Ma már nincs ember, aki Isaurának pénzt gyűjtene.
A politikai mozgástér illúziója
Márpedig ennek az erősebb bevonódásnak muszáj ott lennie egy komolyan vehető politikai projektnél, amelyik a hatalom megszerzését és a valóság megváltoztatását tűzi célul. Pusztán a médián keresztül is fel lehet futni, ismerünk rengeteg egyszemélyes politikai formációt, amely csak a médián keresztül létezik, szerez támogatottságot, néha még hatalmat is (Geert Wilders mint a holland Szabadságpárt egyetlen tagja kiváló friss esettanulmány). Tehát a médiapolitizálás útja még akkor sem teljesen lehetetlen, ha figyelembe vesszük az eddig felsorolt ellenérveket. De itt jön be a harmadik félreértés, amely végérvényesen rámutat a médiapolitizálás zsákutcájára.
A kortárs média ugyanis a nyitottság és demokratikusság illúzióját kelti, vagyis azt, hogy bárki beléphet a nagypolitika világába és ott érdemi pozíciókra tehet szert. Egy olyan országban, mint a mienk, ahol a hagyományos médiák többsége és a politikacsináláshoz szükséges egyéb erőforrások nagy része is egy kézben összpontosul, ott még inkább felértékelődik a nehezen központosítható közösségi platformok és internetes médiák szerepe. Már-már csodafegyvernek tűnhet fel. Hiszen a cselekvőképesség reményével kecsegtet.
Csakhogy ez a remény hamis, a média épphogy korlátozza, nem pedig bővíti a politikus számára oly fontos cselekvési teret. A kézivezérelt médiánál látható ez a legkönnyebben: megnyomnak egy gombot és onnantól muszáj arról beszélned, hogy nem Allahot éltetted vagy nem vagy terrorista, ahelyett hogy a saját ügyeidről, javaslataidról beszélhetnél.
De még a szabadon működő írott média, a rádió és a tévé esetében is fellép a mozgástér szűkülésének problémája. Itt ugyanis a kapuőröknek lesz kiszolgáltatva a politikus: a tulajdonosok érdekei, a szerkesztők érdeklődési körei, a nézettség és olvasottság, illetve még millió más szempont léphet fel korlátozó tényezőként. Amikor Magyar Péter propagandistázni kezdte az ország egyik legelismertebb újságíróját, a magyar média szabad része egyhangúan szólalt fel a sajtószabadság ilyen mértékű lábbal tiprása ellen – teljesen jogosan, hiszen az újságírók pellengérre állítása, forrásainak leleplezésére történő felszólítása mind a sajtószabadság megsértése.
Magyar szempontjából ugyanakkor egyértelműen a politikai mozgásterének szűkülését hozó, önsorsrontó lépésnek is bizonyult – még akkor is, ha egyébként tankönyvszerűen szállította azokat a tűzoltási praktikákat, amiket ilyen médiabotrány esetén hozni szoktak más politikusok.
A közösségi média esetében még rejtettebben működnek ezek a mozgástér-korlátozó mechanizmusok, hiszen az algoritmusok, amelyek az elénk kerülő tartalmakat menedzselik, teljesen átláthatatlanok, ellenőrizhetetlenek. De abból, amit tudunk, egyértelmű, hogy ha például a Facebook algoritmusa politikusként azonosítaná Magyar Pétert, eléréseit radikálisan csökkentené.
És akkor felmerül a kérdés: mennyit ér az a politikai szimpátia, amely egy olyan esetleges tényezőn áll vagy bukik, hogy az adott személyiség egy politikusi Facebook-oldalt vagy egy magán Facebook-profilt tart fenn? Milyen cselekvési szabadsága van annak a politikusnak, amelyiknek a választókkal történő kapcsolattartását egy önkényes gombnyomással radikálisan szűkíteni lehet.
Van egy román mondás, miszerint „én csináltalak, én öllek meg”: a média által felfutó politikusok számára is eljön egyszer ez a pillanat.
Szóval összefoglalva:
A mesterséges mutatók lehetetlenné teszik, hogy a politikusok reálisan számot vethessenek valós politikai helyzetükkel, és olyan virtuális célok követésébe hajszolja őket, amelyek akár ellentétesek lehetnek valós politikai érdekeikkel, céljaikkal.
A közösségi média interaktív valóságshow-vá változtatja a politikai küzdelmet, a politikai hatalom közösségi megragadása helyett az „esztétikai” kielégülést helyezve a középpontba.
Ha a politikus kizárólag a médiára testálja a közte és a választók közötti közvetítés funkcióját, úgy saját politikai mozgásterét, cselekvőképességét szűkíti.
Ezeket a tüneteket nem csak Magyar Péter eddigi rövid pályafutása mutatja, de a teljes ellenzéki politika 2010 óta; és persze mindez világszerte is megfigyelhető.
A posztmodern nyilvánosságban behekkelni magad a médiába, és azon keresztül szólni az emberekhez, nem a világ legördöngősebb feladata. De az érdeklődés múlik, a slágerek sorsa, hogy egyszer csak rájuk unnak, a figyelemgazdaságban percenként jön a következő csilivili újdonság, az algoritmusok hetente változtatják, hogy mit is raknak elénk, a független sajtó feladata pedig végső soron nem az, hogy színpadot ácsoljon politikusoknak, hanem hogy a gondosan felcicomázott látvány mögé engedjen betekintést. A politikusnak pedig ezen csöppet sem ideális körülmények között is el kell jutnia a választókhoz, kapcsolatban kell maradnia velük, mozgatnia kell őket, erősebb elköteleződésre és bevonódásra kell sarkallnia őket.
A kezdeti mézeshetek után a politikus könnyen a médiapolitizálás csapdájába kerül, felad és/vagy elveszít minden olyan közvetítőeszközt, amellyel érdemi kapcsolatot tarthatna fel a politikai hatalom forrásával, a néppel.
Ez káros számára, és káros az egész társadalom számára.
És sajnos a médiapolitizálás csapdájában vergődés körbe-körbe ismétlődése már jó show-nak sem mondható. Pedig néznénk…